A
mai nap is elérkezett. Félve, rettegve, vagy éppen sóvárogva és boldogan vártuk
a napot, amely meghatározza az életünket.
Csupán egy papírlap, de mégis
hatalmas erőt hordoz magában. Az írásbeli fél órája kezdődött, mindenki
rendületlenül ír, töröl, jelölget. Olyan ez, mintha az összes jelenlévő diák
egyetlen cérnaszálon táncolna több méternyi magasságban. Az ereink vadul
lüktetnek, a szívünk olyan hevesen dobog, hogy hallani véljük a másikét is. S,
hogy miért van ez a felhajtás, ez az idegjáték? Az életünkért, a jövőnkért. Itt dől el, hogy
sikeres, gazdag és boldog leszel, vagy középszerű, aki nem fürdik
pénztengerben, de átlagos és boldog élete lesz. Hivatalosan nem léteznek ezek a
csoportok, de mindenki tudja, hogy ez határozza meg az életünket. A három
csoport: 1. Sikeresek, 2. Középszerűek, 3. Bukottak. Az utóbbiba olyan emberek
tartoznak, akik haszontalanok, akiket lenéznek és semmibe vesznek. A munka, a
segítség, amit nyújtani tudnának, törvénybe ütközik. A társadalom
kirekesztettjei, hulladékai vagyunk, bár nem tehetünk arról, hogy olyan
képességekkel születtünk, amelyek nem elfogadottak a mai világban. Ez az
egyetlen papírlap véget vethet minden reményednek és ábrándodnak.
Megpróbálhatod kijátszani a tesztet, vagy az utolsó pontnál bevallhatod, hogy
milyen pályát képzeltél el magadnak, megmutathatod, hogy ki is vagy valójában.
Én pontosan ezt tettem. Nem tagadom és nem is szándékozom letagadni önmagam.
Kitöltöttem a lapot és hátradőlve figyelem osztálytársaim és jelenlegi
barátaim, akik a hőség és a koncentráció miatt gyöngyöző homlokkal hajolnak az
írásbeli fölé. Elviselhetetlen ez a tikkasztó meleg. Bár hajam kontyba tűztem,
mégis érzem, ahogy egy izzadság csepp legördül a halántékomon. Elképzelem,
ahogy a tengerparton a bokám nyaldossák a hullámok. A hűvös gyengédség, ami a
tengerből árad mámorító. Felvillan egy emlék, amikor az osztállyal fürdőbe
mentünk. A véget nem érő kacagások és tréfák. A barátaim vidám tekintete… A
múlt homályába veszik majd. Egy hónap múlva, ha rám néznek, gyűlölet, közöny és
undor fog sugározni szemükből. Miért lesz így? Mit írtam a lapra, amely a
szeretetükből képes gyűlöletet formálni? Azt, hogy: író. Ez az egyetlen szó megváltoztat mindent. A jelentése hatalom,
erő, veszély. Az emberek tudják, hogy a szavak mögött hatalmas erő rejlik.
Végül is ezek a szavak döntik el az életünket. Akkor felmerül a kérdés, az
írók, költők, miért a harmadik osztályba tartoznak? A válasz egyszerű. A
hatalmuk miatt. Egyetlen sor, könyv, regény, vagy költemény mozgalmakat indít
el. Haragot, káoszt szül, amely felborítja az emberek közti békét.
Összecsapások lesznek, majd egyre jobban kinövi magát. Polgárháborút, esetleg
háborút szül, amely a világot kínok közé taszítja. Kezditek megérteni a szavak
erejét, s azok hatalmát, akik a tollat kezükben forgatják. Bűnök végtelen sora
tapadhat a kezükhöz. Nem biztos, hogy megtörténik, de nagy az esély rá. Eme
csapongó lelkű, s képzeletű emberek tettei kiszámíthatatlanok. Félnek tőlük,
tőlünk… Hisz, amit nem jósolhatsz meg, s nem is irányíthatsz, az nyugtalanságot
hoz a lelkedre. Nem köröznek, kínoznak, vagy csuknak börtönbe minket. Kalitkába
zárnak, de nem ők irányítanak, csapán figyelnek minket. Mást nagyon nem
tehetnek. Olyan a természetünk, akár az időjárás. Néha forró és heves, de
olykor nyugodt és ijesztően hűvös. Nem tudni, hogy éppen melyik lesz, s az is
megtörténhet, hogy valahol a kettő között ragadunk le. Egy hirtelen fordulat mint
ez a szellő, amely kellemes hűvösséget hozott magával. Az óra csendes
ketyegése, ami vad sípolásba kezdett. Ennyi volt. Lejárt az utolsó perc, s most
sóhajok százai hangzanak fel. A tanár összeszedi a lapokat és távozik. Halotti
a csend, de messze tőlem a sarokba szipogás figyelhető meg. Egy fiú éljenezve
felkiált, a szipogó lány most már barátai körében zokog torz mosolygós arccal.
Fellélegezhetünk, de meddig? Meddig tart vajon ez az éljenzés, az örömkacajok
hangja, az elhullajtott boldog könnyek? Bárhová nézek, szikrázó mámorban úszik
minden egyes tekintet. Ám legyen, én is elengedek egy mosolyt. Érzem, hogy
szívemről legördült a kő, amelyet hosszú évekig hordoztam magamban, s azt is
érzem, hogy most egy szikla nyomja. A nehezén túlestem, már csak a családom
reakcióját kell túlélnem. A bátyám a Sikeresek közé tartozik, ő a család fénye,
ragyogó csillaga. Aki kiemelkedett a Középszerűek közül és egyre magasabbra
tör. Mikor elmondtam a szüleimnek, hogy nekem is határozott elképzeléseim
vannak a jövőmmel kapcsolatban, kivirultak. Nem kérdezték, hogy mi, csupán
elkönyvelték magukban, hogy követem bátyám a dicsőséges útján. Lassan sétálok
haza, élvezem a pillanatot és azon töprengek, hogy milyen reakciót vált ki majd
a hír a szüleimből. Bizonyára árulásnak tekintik majd és szégyellni fognak, de
sosem kérdezték meg, hogy mi az, amiben ilyen rendíthetetlenül biztos vagyok.
Végül is nem az ő hibájuk. A mai világban a lányok és a nők elhivatottak és
tudatosak. Senki fejében nem fordulna meg ekkora őrültség. itt jövök én a
képbe, az egyetlen kivétel. Írónak lenne átok és egyben áldás. átok, mert
magányra és gyűlöletre vagy ítélve, a társadalom legaljához tartozol. Áldás,
mert a világot, amely körülvesz, megadatott, hogy ezernyi szemszögből
szemlélhesd. A hangok, a képek, a színek, nem csak az, aminek látszik.
Mondhatni varázslat rejlik mind e mögött. Varázslat, csoda, elmerengve bennük,
igen, így jutok haza. Anya sugárzó tekintete fogad. A zöld szemei még a sarki
fénynél is káprázatosabbak. Vékony, de erős karjával magához ölel, majd
egymásba font karral a nappaliba vezet. A cseresznyefa színű bútorok a nap
fényében, mintha lángra lobbantak volna. A tapéta kacskaringós vonalai pedig
öröm táncot járnának. Sugárzik az örömtől minden a helységben, s ez a hatalmas
boldogság a családomtól jön. Apum és a bátyám is megölel, gratulál. Anyu oda
terel minket az asztalhoz, amely roskadásig megtelt minden finomsággal. Könnyek
szöknek a szemembe ennyi szeretet és boldogság láttán. A szikla, ami a szívemet
nyomja, mintha tűhegyes volna. Mézszínű szememben könnyek gyülekeznek, majd egy
lassan végig gördül az arcomon. A szemem, ami nem barna és nem is sárga, most
fájón nézek vele a szeretett családomra. A szüleim azt hiszik, hogy a
meghatottságtól sírok, de ez a fájdalom, amit nekik okozok. Erőt veszek magamon
és egy csodás mosolyt erőltetek arcomra. Helyet foglalunk mind és derűsen
csevegni kezdünk. Mikor mindennel végeztünk segítek anyunak összerakodni, majd
a szobámba megyek. Levetem fekete szoknyám és fehér blúzom, helyette pedig rövid
farmert és egy fehér-kék csíkos toppot húzok.
A kontyom megviselt, a hajtincseim szanaszét állnak ki belőle. Kibontom és a vállamra engedem csoki barna
hajam. A samponnak köszönhetően, amit használok, szinte még az illata is olyan.
Pár pillanat múlva a loboncom rendezett, szép fonatba fogom. A tükörképemet nézem. Igen, ilyen vidámnak és
boldognak kell tűnnöm, mint most. Ki kell élveznem az utolsó hónapot, amit a
családommal töltök. Ugyanis egy hónap elteltével kapjuk meg az írásbeli
eredményeit. Amint ez az idő letelik a családom és a szeretteim szemében én is
eltűnök létezni… Eleget téve a fogadalmamnak egy nappal az eredmények kiosztása
előtt, behívtak az igazgatói irodába. Először meglepődtem, de utána átgondoltam
a helyzetem és rájöttem, hogy csak egyetlen dolog miatt hívathattak. A
feltételezésem pedig helytálló volt. Az igazgató úr kérdőn tolta elém az
írásbelim eredményeit. Hangjában felháborodás és düh keveredett. Homlokát
összeráncolva meredt rám szürke szemeivel. Csupán a vaskos íróasztal választott
el minket, aminek nagyon örültem. Tudtam, hogy el fog jönni ez a beszélgetés és
próbáltam lélekben felkészülni rá. Minden erőmet és elhatározásomat összeszedve
válaszoltam a kérdésére. Amikor a papírra vettem azt az egy szót, hogy író, már
akkor tisztában voltam a tetteim következményeivel. Bár egy kissé megrendült az
önbizalmam, ahogy farkasszemet néztem az igazgatóval, de végül összeszedtem
magam. Elmondtam neki, hogy nem tévedés, amit lát. Ez vagyok én, vagy
legalábbis azzá válok. Író leszek, kerüljön bármibe. Senki és semmi nem
változtathatja meg a döntésem. Elutasítottam a javító teszt írását és a
felülvizsgálatot. Minek menjek keresztül még egyszer rajta, ha tudom, hogy az
eredmény nem változik. A mondandóm után hosszú csend telepedett az irodára.
Amikor az igazgató megemésztette a szavaimat, szánalmat sugárzó tekintettel
nézett végig, majd kiküldött az irodájából. Magam mögött becsukva az ajtót
sóhajtva dőltem neki a falnak. Továbbra is kitartott a hőség, a hűvös fal,
pedig megnyugtatta az idegeimet. A könnyebbik részén tehát sikeresen
túljutottam, most már csak a holnapi napot kell túlélnem. A szandálom csattogó
hangját visszaverték a falak és miközben az osztályom felé tartottam
megigazítottam a kontyom, mert egy rakoncátlan szál kibújt belőle.
A döbbenet és a csend. A
rémült és szörnyülködő arcok. Ahogy tudatosul az emberekben az elhangzott
szavak súlya. Mint egy hullám, úgy söpör végig a termen a felismerés, én pedig
az emelvényről tökéletesen látom. Most kell igazán erősnek lennem. Felvállaltam
önmagam,ami az emberek gyűlöletével jár együtt. Mosolyogva átveszem a tesztem
eredményeit és így sétálok a családomhoz. A szemükben értetlenség, fájdalom és
árulás tükröződik. Tudtam, hogy fájni fog, de nem gondoltam volna, hogy ekkora
kín lesz. Hirtelen csípni kezd az arcom, majd lüktet. Beletelik egy kis időbe,
mire felfogom, hogy anya felpofozott. Megérintem a helyét és fájdalmasan
elmosolyodom. Elfojtom a kitörni készülő könnyeim, nagy nehezen megtanultam
uralni. Tudom, hogy most mi következik, de megelőzöm őket. Megköszönöm a
tizenöt, amit velük élhettem át és elbúcsúzok tőlük. Csak néznek csalódottan és
tehetetlenül… Mikor az igazgató szólítja
a következő diákot már rá figyelnek. Egy magas fekete hajú fiú lép az
emelvényre, az arca karizmatikus, a testtartása magabiztosságra utal. Ő a
sikeresek közé tartozik. A szüleim csak nézik, minden figyelmüket rá
összpontosítják. A búcsú megtörtént, így hát mennem kell… Az előző napokban
mindent becsomagoltam. Lassan bandukolok a szülőházam felé és a telefonon hívom
a költöztetőket. Mire hazaérek, már nagyban rakodnak. Bemegyek a szobámba,
amely mint egy csontváz vesz körbe. Kezem még mindig ökölbe szorítom, már
kitudja milyen rég óta, s csak most veszem észre, hogy tenyeremben kiserkent a
vérem. Kinyitom a tenyerem és hagyom, had folyjon végig a kezemen. Még egy
utolsó pillantás és elhagyom a szobám. Beszállok az autóba és elindulunk oda,
ahol a következő otthonom lesz. Oda, ahol a harmadik csoport diákjai élnek, a
bukottak. Az egyetlen hely, ahol elviselnek, az a Hubert Középiskola
Delikvenseknek*, vagy ahogy mindenki nevezi: Hulladék Középiskolás Diákok otthona.
*delikvens – tettes vagy
csintalan személy
