Gyermekkoromban
sokat álmodoztam arról, hogy milyen érzés lenne, ha megérinteném az eget, ha
ujjamat gyengéden végighúznám a rajta és az lágyan hullámozna, akár a tenger.
A
fellegek határa, amely elképesztő magasságokba kúszik, s én egyszer
megérinteném a választóvonalat. Bár tudtam, s most is tudom, bármennyire is
szeretném, bárhogy próbálkoznék, ez egy lehetetlen álom. Mondhatni
elérhetetlen. Minduntalan a szemem az égre tévedt. Nem győztem csodálni
káprázatos festményeit, amelyet a színek végtelenével festett, s amellyel
megajándékozott engem. Egy napon, ha szárnyakkal ébrednék, elmondhatatlan öröm
töltene el. Mindaz, amiről eddig csak álmodtam, amit gyermeki szívemben
reméltem, immáron valóság. Izgatottan és a boldogság melegével a szívemben
gyengéden végigsimítanék a szárnyamon. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp
végigszalad az arcomon, amit lázadó érzéseim engedtek útnak. A tenyerem
belemerül a halványbarna tollak puhaságába. Olyan puha és gyönyörű, szinte
körbeölel. Akár a galamb szárnya. A látszat ellenére azonban szilárd és
rendíthetetlen, érzem az erejét, hogy milyen erős. Utat engedek a feltörekvő
érzelmeimnek, amelyek egyre csak azt harsogják, hogy: Fel! Fel! FEL! Remegek az
izgatottságtól, az örömtől, s némi félelem is bujkál bennem. Lenge nyári
ruhában állok a tisztáson és óvatosan megemelem a szárnyam. Néhány ügyetlen
szárnycsapás után elhatározom magam, hogy a félelmet kiűzöm szívemből. A
következő próbálkozásom alkalmával sikerrel járok. A föld fölött lebegek csupán
pár méterrel, de valami megmagyarázhatatlan érzés jár át. Érzem, ahogy lüktet
az ereimben a vér, ahogy egyre gyorsul a szívverésem, én pedig tovább török
előre, egyenesen az ég felé. Ahogy lebegek, béke és nyugalom jár át. Letekintek
az alattam elterülő tájra és a látványtól eláll a lélegzetem. Mindig más
szemszögből néztem a világot, mindenben kerestem a szokatlant, a varázslatot,
az elképesztő oldalát. Most nem kell keresnem. Mindent tisztán látok és ez a
kilátás elbűvöl. A virágmező, a tisztás, az erdő. Minden, ami körülvesz egy
csodával egyenlő. A repülés felnyitotta szemem és csodás emlékekkel
ajándékozott meg, pedig csupán most kezdtem. Néhány szárnycsapás után, már
szelem is az eget. Egyfajta bizsergés járja át a testem, amint lenézek az
előttem elterülő tájra. A szél gyengéden csiklandozza az arcom, s néhány kósza
hajtincsem játékra hívja. Mindenem átjárja a melegség és érzem, ahogy belekap a
szárnyamba a szél. Simogatja, játszik vele, olyan, mintha egy régi barátot
köszöntene. Gyengéden körbeölel a fuvallat, ehhez hasonlót, még sosem
tapasztaltam, esetleg álmaimban. Megpillantok néhány hófehér vattapamacsot, s
gyermeki kíváncsiság vesz erőt rajtam. Az eszemmel tudom jól, hogy mi is egy
felhő, de az érzelmeknek nehéz parancsolni és most nem is akarok. Izgatottan
végighúzom a kezem a misztikus alakokat formázó, mindig változó alakú
vattacukron. Mindig is úgy képzeltem, hogy amikor hozzáérek az lágy és puha
érzés lesz. Most pedig valóban megteszem. Szinte kisiklik az ujjaim közt ez a
hófehér varázslat. Közben pedig érzem, hogy valami lágyan csiklandozza a kezem.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve alábukok a felhőbe. A végén kuncogok magamon egy jót és kirázom
barna tincseimből a vízcseppeket. Fürkészve az eget ráeszmélek, hogy a mai
napnak lassacskán vége. A fényes korong a aludni tér, elbújva a messzi távolban
lévő hegyek mögé. Ám búcsúzóul élénk színekkel festi meg az eget. A vörös, a
narancs, a sárga és még sorolhatnám a megannyi színt, amelyek fenséges egységet
alkotva elbűvölő látvánnyal köszönnek el. A bárányfelhők is megtelnek élettel.
Halvány rózsaszínben tündökölnek, s tovább araszolnak a lemenő nap fényében.
Bár vakító és erős a fénye, az utolsó sugarával melegséget hagy maga után. S
következik a szürkület, a színek varázsa után a sötét. A táj aludni tér és én
is érzem szárnyaim súlyát. Egy utolsó szárnycsapást teszek és a feketébe borult
égbolt csillagokkal teli tengerében fürdőzöm néhány percet. Amint megérkezem a
talajra, különös érzés kerít hatalmába. Ismerős, de mégis új. kellemetlen,
fájdalmas, szinte fojtogató. Ezelőtt sosem figyeltem fel rá, de most… Most
mindennél jobban érzem és ez béklyóként fon körbe. Nyugtalan az álmom, feszült.
Minden egyes lélegzetvételem fájdalmas. A vállamon, mintha ezernyi súlyt
viselnék. A szárnyaim megfeszülnek és remegnek, de ez a remegés más. Nem a
mindent elsöprő boldogságtól ilyenek, nem… A fájdalom és kétségbeesés miatt reszket.
A hosszú és gyötrelmes éjszaka után megérkezik a reményt hozó reggel. Kiugrom
az ágyból és amilyen gyorsan csak tudok a tisztáshoz iramodok. Megrezegtetem
szárnyaim és ahogy a levegőbe emelkedem a tüdőm megtelik levegővel. Légzésem
egyenletes lesz, a fojtogató érzés pedig lassacskán eltűnik. Éjszaka nem
értettem miért vett rajtam erőt a rosszullét, a fájdalom, de immáron tisztán
értek mindent. A reggeli nap fénye melegséggel tölti meg a szívem, s közben a
madarak ébredező csicsergése vesz körbe. Ébred a világ és csendben figyelem
őket. lassú köröket írok a levegőben és csatlakozik hozzám néhány madár is.
Először félnek és távolságot tartanak, majd egyre közelebb és közelebb
merészkednek hozzám. Egyenletes szárnycsapásokkal szeljük az eget, tökéletes
összhangban. A bizsergető érzés teljesen átjárja a testem. Érzem a szél
illatát, s figyelem vidám játékát. összekuszál és megviccel, mint egy
rosszcsont gyerek. Igen, ez mind hiányzott nekem. Megkóstoltam a szabadság
ízét. Megértettem valódi jelentését. Eddig csupán az álmaimban és a könyvek
teremtette világokban éreztem hasonlóan magam. Bár, az is csak halovány árnyéka
volt az igazi szabadságnak. Olyan, mint amikor megízleled a kedvenc süteményed
egy morzsáját, utána pedig hirtelen egy egész tálcával kapsz.
Összehasonlíthatatlan, igaz? Ilyen a szabadság… A repülés megváltoztatott
bennem mindent. Felnyitotta a szemem, új dolgokat láttam, értettem meg. Köztük
azt is, hogy a földi élet fojtogató és béklyóival egyre csak magához láncol.
Kalitkába zár és nem enged menekvést. Nem ad egy szabad percet, egy gondtalan
pillanatot, tehertől és fájdalomtól nélküli életet. Meggyötör, kínoz, eltapos,
magával, a földdel tesz egyenlővé. Egy szebb élettel, egy jobb jövővel hiteget,
amely sosem jön el. Mindig a markában tart és el nem ereszt. A szabadság, az
igazi szabadság, amire vágyunk sosem jön el. Esetleg, ha mégis, akkor nagyon
szerencsésnek kell lennünk. Én megtapasztaltam a szabadságot, a repülés tett
engem szabaddá és az álmaim. Az álmok és a remény tartotta életben azt a
részem, ami a szabadság után vágyakozott. Most pedig a repülés keltette életre.
A mai világban az embereknek nincs idejük semmire. Folytan a munka, a
kötelezettségek, a szabályok… Ahogy már említettem: béklyóval fon körbe. Nem
enged szórakozni, élvezni az életet. lassan minden szabályozva lesz. A
boldogság, a mosoly eltűnik. A szabadság szertefoszlik. Egy olyan világ felé
haladunk, amely semmi jóval nem kecsegtet, mégsem teszünk ellene semmit. Csak
némán merengünk és ábrándozunk, pedig csak egy kis lökés kellene, hogy mindez
megváltozzon. Egy ember tehetetlen, de együtt többre vagyunk képesek. Igaz,
hogy csodálatos repülni, szállni a magasba és élvezni mindazt, amellyel a
természet megajándékoz minket, de egyben szomorú is. Nincs, akivel
megoszthatnám ezt a pillanatot, nincs még egy ember, aki ugyanúgy megértené ezt
az érzést. Az érzést, amely elvágja a láncokat, felszabadít a béklyók alól, a
fájdalmat és a kötöttségeket elűzi. A gondtalan boldogságot, az örömöt. A
jelenben a kisbabák szemében lelhető fel ez az öröm, de diák, vagy felnőtt
szemében nyomát sem leled.
Ha másképp néznénk a világra, egymásra, megváltozna
valami? Esetleg, ha nyitottabbak lennénk a világra, az a láncainkat is
meggyengítené? Hogyha megállnánk és vennénk egy mély levegőt, majd
feltekintenénk az égre. Bolondos ábrándjaink megtestesülésére. Szabaddá lennénk
mind. Ha szárnyam lenne, ha szárnyunk lenne… Nincs ha! Tárd ki! Hisz, szárnyad
van, csak még nem vetted észre.
