Két szív között

Az Álmok Birodalma, ahol a képzelet és a csoda születik. Itt jönnek létre a mi álmaink is. Azok az álmok, melyekben bármire képesek vagyunk, s mérhetetlen a boldogságunk. Azonban ez a hely ad otthont a rémálmoknak is, melyek elől legszívesebben menekülnénk, s olykor azt is tesszük. Ez a csodás Birodalom két részre oszlik. Nyugaton a Tündekirály uralkodik, ki a békés álmokért felelős, míg keleten, a Rémkirály sötét udvara található. Egyensúlyban élt e két ország hosszú évezredek óta, de most minden felbomlott! Elszabadult a gonosz alkotta kegyetlen teremtmények sokasága. Egyre csak nő a sötétség hatalma, s így vész el a Tündekirály gyengéd, szívet melengető ereje. Azt kérdezed, hogyan történt mindez? Nos, a válasz egyszerű. Az Álomhozók, eltűntek a föld színéről! Az egykor oly erős és hatalmas nép, kiknek párja nem volt, immár a múlté. Az áldott képességgel rendelkező embereket nevezték így, kik az Álmok Birodalmában születtek. Ám egy napon, mindnek nyoma veszett, mintha nem is léteztek volna. E napon, a sötétség új erőre tett szert, s elkezdte bekebelezni a nyugati országot. Az egykoron tündér kacajokkal, nimfák énekével zsibongó erdő, elveszett. A nap ott sötétbe burkolózott, a fák levelei szürkévé váltak, végül elporladtak. Kietlen, sivár, halálfélelmet keltő vidékké vált, hol már csak vérfarkas, gnóm, lidérc tanyáz, és ki tudja még mily ijesztő, vérengző lény. Gyengül a fény, a Tündekirálynak nincs esélye a sötétség ellen. Akik segíteni tudnának, rég eltűntek. Hová lettek az Álomhozók, mi történt velük? Mind a két királyságot ez foglalkoztatja. Melhiort, a nyugati ország királyát azért, mert tőlük segítséget kérhetne, s így az országa ismét virágzásba kezdhetne. Míg Rolhemet, a felbukkanásuk érdekli, ha ismét megjelennének, minden terve, eddigi erőfeszítése kudarcra és bukásra lenne ítélve! De valóban a Rémkirály keze van a dologban? Tőle származik ez a kegyetlen, sorvasztó sötétség? … Minden felborult, semmi sem a régi már. Egyetlen nép eltűnése ily komoly gonddal jár. Hol vagytok Álomhozók? Szükség van rátok!
Azt, hogy hová tűntek, a titkot, egyetlen személy ismeri csupán. Ki rejtve él, s nevét nem hallották, csak a fák. A két királyság közt él, egy erdőben, hol a jóság erős, s sötétség közelébe nem férkőz! Eleven zöld színben pompázik minden, a nap fényében ragyog a táj, szikrázik a folyó. Egyszarvú legel a réten, ezer árnyalatot öltő virágok körében, apró tündérkék repdesnek, kacarásznak szelíden. S olykor-olykor csobban a folyó, ilyenkor királykék színben pompázó uszony látható. Elbűvölő hableány hasít a víz felszínén, s alig, hogy megláttad, ő már a víz mélyén úszik otthona felé. Egy csodás hely, maga az éden, a varázslatos teremtmények számára. Sok-sok évvel ezelőtt egész nyugat ilyen pompában tündökölt. S ebben a gyönyörű erdőben él az a személy, ki az Álomhozók titkát őrzi. Kecses alakjával a fák közt cikáz, mogyoróbarna haja a derekáig ér, s néha belekap a szél, hogy játékra hívja néhány rakoncátlan tincsét. Zöld vászonból áll az öltözéke, tökéletesen beleolvad vele a természetbe. Térdéig ér csupán, hogy könnyedén mozoghasson benne, karjai csupaszok, nem borítja semmi, a nap halvány barnára színezte. Jobb vállát a ruha zöld pántja díszíti. Egyszerű, sőt azt gondolnád szegényes ruha, de a lányt csodássá varázsolja. Ő, a titkot nyitja. Külső szemlélő azt gondolná, hogy magányos, de ez tévedés. Boldogan él, hisz az ő barátja minden varázsteremtmény. Ők a családja, s a barátai. A lány pedig a védelmezőjük, aki minden bajtól védi szeretteit. Elegáns mozdulatokkal lépked a réten, fensőséges érzést kelt, de a lelke akár egy csodás tündöklő kristály. Oly szép és kedves, hisz a természet gyermeke. Végigsimít az egyszarvú hófehér testén, az pedig tűri.  Ám a gondtalan békés pillanat megszakad! Fájdalmas nyerítés tölti be a teret, a lány szívverése felgyorsul, kutatva tekint körbe.

-          Csillag? Hol van csillag?

Kétségbeesetten kiállt körbe, ám választ nem kap. Csupán egy újabb nyerítés, melybe a lány minden porcikája megborzong. Szélsebesen futni kezd a hang irányába. Az erdő megnyílik előtte, a fák utat nyitnak neki. Szapora lépteit egyre csak lassítja, végül zihálva áll meg, s mered a hatalmas tölgy árnyékára. Vállára kuszán omlik a haja, idegesen kezét ökölbe szorítja. Félő, de gyors léptekkel az árnyékban heverő test elé térdel. A fenséges egyszarvú, mely oly szabad, akár a szél, most fájdalomba kötve itt hever, s a haláltól való félelme látszik a szemében. Letérdelt mellé, majd gyengéden a vágásra emelte két tenyerét.   

-          Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. – súgta a lány, gyengéd, biztonságot sugárzó hangján. A keze egy pillanatra megremegett, de uralkodott magán, szavaiból a félelem egyetlen halovány jele sem szűrődött ki. Csillagnak szólított lény, egyenletes lélegzéssel tűrt és várt. Remény és boldogság érzése öntötte el. Eközben a lágybarna színű szempár gazdájának tekintete egy pillanatra sem kalandozott el. Koncentrált, majd halvány, kék színbe burkolózott a tenyere, amelyet ráhelyezett Csillag sebére. Nem szólt, nem mozdult, csak tovább áramoltatta a kék energiát. Az unikornis oldalán lévő seb pedig lassan szűkült, zsugorodott, s végül eltűnt. Halovány heg jelezte az iménti sebesülés jelenlétét. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elvette kezét, s idegesen barna hajába túrt. – Jól van. Most már teljesen rendben vagy. Gyere, menjünk haza. … Csillag? Mi a baj, mit nézel ennyire?

Nem messze egy bokorból, rideg kék szempár szegeződött rá. Ez a tekintet hátborzongató volt, s ahogy körülölelte a sötétség, a lány hátán a hideg gyors táncot járt. Megmozdult a bokor, s egy ember lépett ki árnyékából. Magas, aranyszőke haja csillogott a napsütésben, ám a kard pengéje is osztozott e fényben.

-          Csillag, azonnal indulnod kell! Gyerünk, nem lesz semmi bajom. – látta a tétovázást a varázslény szemében. Tudta, hogy nem akarja itt hagyni, ezért rá szólt még egyszer, ezúttal parancsoló hangnemben. Ez hatásosnak bizonyult, ugyanis lassan felállt, majd egy pillanatnyi bizonytalan lépés után, belevetette magát az erdőbe. A fiú utána akart menni, de a lány útját állta. – Hagyd őt békén és távozz eme helyről! – határozottan csengett a hangja, mint egy királyé, aki az ítéletet hozza

-          Ám legyen, most az egyszer futni hagyom, hisz úgy tűnik értékesebb zsákmányra bukkantam nála. – gonosz, önteltséggel teli vigyor terült szét az ifjú vadász arcán. Eddig sem volt oda a fiúért, de ezzel a viselkedésével mindent elárult magáról. Csillagot egyszerű vadként kezelte és még meg is sebezte! Az Álmok Birodalma egyik legszentebb lényét! Megbocsáthatatlan bűn a részéről! – Roppant érdekesnek találom az előbbi szituációt, úgy gondolom, még a hasznomra válhatsz. Na gyere, megbocsájtok és a kegyeim közé fogadlak.

-          Még hogy megbocsájtasz? Ennél felháborítóbb kijelentést nem is tehettél volna! Nincs miért a bocsánatod kérnem, s a kegyeid sem érdekelnek. Neked kéne bocsánatért esedezned, amiért megsebeztél egy egyszarvút! Most pedig térj vissza oda, ahonnan jöttél. Nem tartozol ide, nem látunk szívesen.

-          Ch, ne nevettess!  Nem fogja megmondani nekem egy szegény lány, hogy mit tegyek. Bár valóban lassan indulni kéne, azonban nem távozom üres kézzel. Téged is magammal viszlek! – ismét az az undorító önteltséget sugárzó mosoly… - Legyél bárki is, nekem nem parancsolsz! Ég veled!

Ezzel hátat fordított ifjú társalgópartnerének, az erdő felé vette az irányt, vágyott ismét barátai körébe. Ágak ropogását, egyenletes menetelést hallott a háta mögül. Mikor megfordult ott állt vele szemben a fiú, bár fel kellett néznie rá, mert fél fejjel magasabb volt nála. Erősen megragadta a lány karjait, de ő nem hagyta magát, s próbált szabadulni a vasmarok szorításából. Majd egy éles szúrást érzett az oldalán, egy tű mélyedt bele. Végül a vadász elengedte, hátrált a zöld ruhás lány, de óvatosak, bizonytalanok voltak a léptei. Szemére ködfátyol ereszkedett, s tudatát is álmosító érzés lengte be. Végül elmosódott minden, a sötétség pedig, mint régi kegyes játszótárs ölelte körbe.

A kelő nap fénye, meleg, cirógató kedvességgel űzte el az álmot hősnőnk szeméből. Számára egy ismeretlen helyen ébredt. Kék tapéta borította a falakat, s különböző fehér minták szolgáltak díszítéséül. Ő maga egy hatalmas ágyban feküdt, melyben apró méretét tekintve képes lett volna elveszni. Szolid bútorok szolgáltak berendezés gyanánt, melyek fehér szegélye és tengerkék huzata tökéletesen passzolt a tapétához. Néhány virág bújt meg egy-két sarokban, ezáltal melegebbé téve a szobát. Miután minden egyes szegletét szemügyre vette, úgy döntött ideje körbenézni és talán nem ártana távoznia sem. Ám, amint leszállt az ágyról meglepetésben volt része. Eltűnt a zöld ruha és helyette kobaltkék csipkés hálóing ölelte körbe alakját. Akár a porcelán, olyan törékenynek tűnt. Csodálkozásából halk kopogás zökkentette ki, majd belépett a vadász, akivel az erdőben találkozott.

-          Jó reggelt! Hm, jól gondoltam, valóban jól áll neked ez a ruha, de ettől függetlenül nappal nem mászkálhatsz benne. Tessék, ezt vedd fel. – Odahajított a lánynak egy csodás, hófehér színben pompázó ruhát. Ujjai csipkében végződtek és a hátát is csodás csipke borította

-          Mégis miért kéne ezt elfogadnom és hallgatnom rád? Azonban van egy sokkal fontosabb dolog, ami foglalkoztat… Hol vagyok és ki vagy te? – szegezte a fiúnak kérdéseit, közben pedig ridegen meredt rá.

-          Ó, valóban, még be sem mutatkoztam. A nyugati királyság legifjabb hercege, Lucem Melhior fia, Szevér. Te pedig most az egyik vadászkastélyomban vagy. Nos, immár, hogy tudod, hogy ki vagyok, illő lenne neked is bemutatkoznod.

-          Csak egy egyszerű, szegény lány vagyok, ahogy te is neveztél. Ezért nem is értem, hogy miért raboltál el? – szegezte vádlón Szevérnek a kérdést, akiről immár eltűnt a vadászöltözet és elegáns fehér inget és szürke nadrágot viselt.

-          Ha valóban csak egy egyszerű szegény lány lennél, most nem beszélgetnél velem. Láttam, amit láttam, bár kissé bizonytalan vagyok elméletemben, ettől függetlenül még is itt vagy. Most pedig válaszolj kérdésemre, hogy hívnak? – szegezte a lánynak a kérdést, aki bizonytalanul jártatta ide-oda szemét.

-          … Aina. A nevem Aina, most pedig remélem boldog vagy. – oly halkan ejtette ki a nevét, hogy a herceg elsőre nem hallotta meg. Aina… szinte idegenként hangzott saját szájából a neve. Hisz eddig senkinek nem árulta el, mert nem is kellett. Az erdőben mindenki ismerte és tudta, de ember előtt sosem mondta.

-          Aina. – ízlelgette a herceg, úgy tűnt kedvére való. Huncut, rosszat sejtető mosoly jelent meg arcán és végigmérte a lányt, de mintha valami hiányzott volna. Kérdő tekintetét a lányéba mélyesztette – Mégis milyen Aina?

-          Csak Aina, nincs vezetéknevem. Ezzel az egy névvel születtem. – felelte magyarázat gyanánt. Bár tudta jól, szüleit, hogy nevezték, úgy érezte titokban kell tartania élete végéig

-          Ez roppant érdekes, de van valami, ami ennél is kíváncsibbá tesz! Te egy… Álomhozó vagy?! -  e szó hallatán a kobaltkék ruhát viselő személy lába kővé vált,s meghűlt a vére. Rémület lett rajta úrrá, és tekintetében is tükröződni látszott egy másodpercig. Majd összeszedte magát, s amilyen határozottan csak tudta, válaszolt Szevér kérdésére

-          Nem. Mily esztelen ötlet, mégis hogy fordult meg a fejedben? Mindenki tudja jól, hogy az Álomhozók rég eltűntek.

-          Valóban mindenki tudja… Azonban tényleg eltűntek? – egyre közeledett Aina felé, ki eközben szorongatta a hófehér ruhát, s óvatosan hátrált, míg végül a falhoz ért. Szevér itt végül lecsapott rá, oldalról karjaival elzárt minden menekülési utat. – Ugyan, mégis mitől félsz ennyire? Az igazság egyáltalán nem fáj. Bár, ha a titkod tovább őrizted volna még, jobban kellett volna figyelned! Nem ejtesz át, tudom jól, hogy ki vagy. Az utolsó Álomhozó, ami pedig a legszebb, hogy az enyém! – őrült volt a tekintete és vad tűz lobogott benne. Aina sosem gondolta volna, hogy a Tündekirály egyik fia ily romlott szívű lenne. Szevér egyik kezét felemelte, végigsimított a lány arcán. Aina számára minden egyes érintés perzselt, és undort váltott ki belőle! Ellökte magától és futni kezdett a kijárat felé. Úgy érezte, mintha egy labirintusba csöppent volna. Végeláthatatlan kanyargó folyosók, hűvös vádló fehér színben. Egyre inkább félelmet és ellenszenvet keltett benne ez a hely. Zihálva ért a bálterembe. Szeme megakadt a terem túlsóvégében ülő személyen. A herceg volt, sötét, tengerkék szemét pedig a lányra meresztette – Ebből a kastélyból nem tudsz kijutni. Itt én uralkodom, legyen bármekkora is a hatalmad, a saját portámon nincs esélyed. Most pedig menj vissza a szobádba és öltözz fel, a folyosók arra vezetnek majd téged.

Úgy is lett, Aina pár percen belül megérkezett a szobájába. Ott hevert az ágyon kiterítve a csodás ruha. Szevérnek bár szíve nincs, az ízlése nem utolsó. Tökéletesen simult a lányra, kiemelte nőies domborulatait. Élete tizenhat esztendejében még sosem viselt ilyen finom és megmunkált öltözéket. Bármennyire is nem akarta beismerni, meseszépen festett, utána szoros fonatba fogta haját. Közben azon gondolkodott, miképp szökhetne meg. Talán az est leszálltakor lenne érdemes próbálkoznia, több esélye lenne a menekülésre... A nap további részét, sajnálatára Szevérrel töltötte, ki úgy tekintett rá, mint kedvenc játékára. Érezte, hogy birtokolni akarja. Sokan összekevernék a szerelemmel, s azt vélnék látni ragyogó kék szemében. De a szerelem és a birtoklási vágy között van egy vékonyka határ, mi olykor összemosódik. Talán szereti a lányt, de sokkal erősebb benne a másik érzés. Eljött az este, Aina távozni készült a szobájába, amikor egy váratlan vendég jelent meg.

-          Szevér, már megint átalakítottad a folyosókat? – szólt a férfias hang, majd meglepetten állt meg a társalgó közepén – Nem tudtam, hogy vendéged van. Örvendek a találkozásnak, a nevem Edvin, Szevér bátyja vagyok. – udvarias meghajlással köszöntötte a lányt

-          Részemről a szerencse. Úgy tűnik, egyesek még ismerik az illemet. – Aina a herceghez hasonlóan pukedlizett egyet. Edvin sokkalta rokonszenvesebb volt, mint fivére

-          Szevér, már megint mit tettél? – vádlón szegezte testvéréhez a kérdést

-          Nem kell aggódnod bátyám, semmi olyat nem tettem, ami nem állt volna jogomban. Hisz Aina az én tulajdonom. – önteltség sugárzott szavaiból, élvezte, hogy testvére orra alá dörgölheti, mert oly értékes kincset szerzett, mely senki másnak nincs

-          Tisztában vagy vele, hogy ő egy személy, nem pedig tárgy? Nem birtokolhatod, s tarthatod fogva. – hitetlenkedve hallgatta öccsét, hogy változhatott meg ennyire

-          Ó, már pedig igen! Ő csak az enyém. – élvezte, ahogy egyre többször elmondja és tudatosítja, hogy Aina már pedig az ő játéka. A további csevejt, szilánkok robaja zavarta meg. A személy, aki miatt a vita kialakult, az ablakon keresztül kiugrott, hogy szabaduljon börtönéből. A fivérek megdöbbenve tekintettek a törött ablakra, s a szétszóródott szilánkokra

Ahogy Aina zuhant, a haláltól való félelme beivódott minden egyes porcikájába. Hatméternyi magasságból ugrott le, s most egyre csak közeledett az alatta lévő folyó felszínéhez, mely visszatükrözte az éjszakai eget. Hangos csobbanással érkezett meg. Tüdeje összeszorult, oxigénért kiáltott. Amilyen gyorsan csak tudott, a felszínre tört, s esetlenül a partra vergődött. Testébe néhol, szilánkok darabjai fúródtak, éles, szúró érzést hagyva. Több helyen vérzett, hófehér, csipkeruháját, vörös vércseppek díszítettek. Már nem volt semmi csodás benne. Elszakadt, véres lett és teljesen elázott. Aina összeszedte erejét és futásnak iramodott. Ez az egyetlen hátrány, ha valaki Álomhozó. Bárhol, bárkinek, bármilyen álmot, varázst képes vagy létrehozni, csak magadon nem fog. A saját varázslatod magadnak nem árt, de nem is használ. Minden erőnek van gyenge pontja, az Álomhozóké pedig ez. Az övé is, aki az utolsó Álomhozó. Félelemmel szívében rohan a sötét, kietlen erdőben. Cseppet sem hasonlít otthonára, itt minden halott, rideg és beteg… Kietlen táj, mely a sötét lények számára kedves otthont ad. Rohan előre, bár nem tudja hová vezet az út. Minél messzebb akar kerülni Szevértől és az emberektől.  Az ő bűnük, hogy a szülei nem élnek, s a többi Álomhozó. Mind a két királyság kihasználta erejüket és egymás ellen uszította őket, míg végül nagyon kevesek maradtak. Az a pár ember, aki túlélt, elvitte egy sötét, halált hozó, lény. Próbáltak küzdeni ellene, de legyengültek voltak, s végül odavesztek. A lény is eltűnt, nem látta senki azóta, de kegyetlen, félelmet terjesztő aurája, érződik az egész Birodalomban!  Aina látása egyre homályosult, testén pedig kezdett úrrá lenni a kimerültség. A sebei fájtak, ami tovább nehezítette minden egyes lépését. Futott tovább erőtlenül, amikor megbotlott egy gallyban és a földre zuhant. Esetlenül próbált feltápászkodni, de nem sikerült. Arca ismét az avarba simult, szemei kutattak az esti égbolt után, de sűrű felhők hada övezte be. Lassan pislogott párat, igyekezett kiűzni szeméből a homályos foltokat és a fáradtságot. Azonban egyik pislogását követően, álomba hívta elméjét, meggyötört teste.

Az Álomhozót, álmából egy csiklandozó érzés ébresztette fel. Hajkoronája szanaszét bomlott, s egy rakoncátlan tincse, az orra hegyét komisz módon csiklandozta. Körülkémlelt, félelem lett úrrá rajta. Emlékezete szerint az erdőben vesztette el eszméletét, ám most egy elegáns, meleg szobában tért magához. Ijedtében ülő helyzetbe tornázta magát, de azonnal meg is bánta tettét. A szilánkok okozta sebek, keserves kínnal nyilalltak testébe.

-          Aú! – jajdult fel a lány. Karjai és felsőteste sajgó lázban égett. Közben végigjáratta tekintetét a szobán, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem került vissza a herceg kastélyába. Akkor még is hol van? Hasonló, elegáns és fenséges bútordarabok, melyek csupán sötét színükben térnek el előző ideiglenes szobájához képest. Óvatosan nekidöntötte a hátát az ágytámlának, közben pedig észrevette a karosszékben ülő férfit. Az ablak mellett ült, néhány apró fénysugár talált magának utat, a két függöny találkozásánál. Bár ez a fény nem engedte láttatni figyelője arcát. Hirtelen felállt, majd a lányhoz lépett.

-          Ideje, hogy felébredtél, már kezdtem aggódni. – szólalt meg lágy, markáns hangján. Aina azonnal beleveszett éjfekete szemébe, melyből meleg gyengédség áradt. Úgy érezte minden félelme és fájdalma tovatűnik, ha e csodás íriszt nézheti. – Sosem reméltem, hogy ismét láthatlak, most pedig mégis itt vagy mellettem. Az évek folyamán még gyönyörűbb lettél! Sajnos, viszont te nem emlékszel rám. – az utolsó mondatára megváltozott a hollófekete hajú, fiú hangja. Szomorúvá vált, és idegesen túrt, kissé megnőtt hajába

-          Valóban nem, vagyis nem tudom… - erőtlen és fáradt volt a lány hangja, alig hallható – A szemeid annyira telve vannak gyengédséggel és szeretettel, én pedig… úgy érzem, mintha egyszer már láttam volna.

-          Igen, egyszer. Réges-régen a múltban, ifjú gyermekkorunkban. Mikor ezer könny áztatta gyönyörű, barna szemed és a magány mardosta lelkedet. Segítettél egy kisfiún, aki az erdőben elveszett, s a halál sötét leple majdnem magával vitte. Megmentetted az életem Aina, és ezt sosem feledem! – bússá vált a tekintete, hogy ismét elmerült régi emlékeiben, de a végén, csupán a boldogság és az elszántság tükröződött benne

-          Tudod a nevem, s azt is, hogy ezen kívül kivagyok. – a zavar ráncai jelentek meg az ifjú hölgy homlokán – Én azonban nem tudom, hogy te ki vagy, bármennyire is igyekszem. – meredt kérdőn a fiúra és türelmetlenül várta válaszát

-          Orion vagyok, a Rémkirály fia. Te pedig most a kastélyban tartózkodsz, miután az erdőben találtam rád ájultan, Álomhozó. – aggódó pillantást vetett mindeközben Ainára

A lány szeme tágra nyílt, hitetlenség és öröm jelei keveredtek arckifejezésében. Annyi kérdése és mondanivalója támadt, hogy hirtelen azt sem tudta melyikbe kezdjen bele. A felismerés, mint villámcsapás egy pillanat alatt tört rá. El sem hitte, hogy igaz! Sok éven át, csupán egy álomnak hitte, de valóban megtörtént. Aznap annyira maga alatt volt és zavarodott, hogy csupán álomnak tudta be. Azon a napon veszítette el a szüleit, a Tündekirály egy olyan csatába küldte őket, mely előre bukásra volt ítélve. Öt évesen oly kínokat élt át, hogy egy átlagos gyermek meg sem értené. Azonban ő egyike volt a népének tagjai közül, s tudta, jól, hogy eme élet, melybe született mivel jár. Napszálltakor sötét, hideg fátyolba borult minden, úgy érezte az erdő vele együtt gyászol, s akkor pillantott meg egy árnyékot, a nagy tölgy tövében. Nála két évvel idősebb fiú feküdt ott, akit a végzet készült magával ragadni.  Annyira hihetetlen és homályos minden részlet. Ezért is hitte világéletében, hogy csupán a képzelete szüleménye volt, a magányos éjszakán. Most pedig kiderült, hogy mégsem.

-          Emlékszem… Egy gyászoló alkonyat képe, amelyre mindig gyermekkori álomként tekintettem. – nézett rá, eközben a torkában dobogott a szíve, mert elöntötték az érzések – Emlékszem! – hangsúlyt adva hangjának kiáltott fel és könnycsepp gyűlt szemébe. Forró arcán hűsítve gördült végig

-          Ez engem pedig elmondhatatlan örömmel tölt el! – gyengéden megérintette az arcát, ujjai követték könnye útvonalát, majd egy gyors mozdulattal letörölte a cseppet  

Aina biztonságban érezte magát, régi barátjaként tekintett a Rémhercegre. Egész nap beszélgettek és kellemesen érezték magukat. Napnyugta tájt a herceg elhagyta a szobát, figyelembe véve, hogy a lánynak pihenésre van szüksége.  Orion másnap ismét meglátogatta az Álomhozót, akinek sokat javult az állapota. Körbevezette a kastélyban, egy rövid sétát tervezett számukra csupán, azonban Aina, az erkélyhez vezető útra fordult és nem tágított. Szerette volna a látni, a kastélyt körülölelő kertet, de nem várt meglepetésben volt része. A szóbeszédek a csodás, vörös rózsában pompázó kertről… Csak elszáradt bokrokat talált. A fekete szem gazdája, aki a lány minden egyes lépését figyelemmel kísérte látta a szomorúságot a szemében. Együtt érzőn megérintette a lány vállát, majd egy nehéz sóhaj hagyta el ajkát. Orion mesélt Ainának a kert egykori csodás pompájáról, mindketten elmerültek az emlékekben. Majd az Álomhozó mosolyra húzta a száját, két karját pedig a kert felé tárta. Lágy fuvallat lengte körbe a teret, s mintha apró csillámok ragyogtak volna mindent be. Burjánzó növények népesítették be ismét a királyi udvart, a rózsák eleven skarlát színben tündököltek. A két fiatal egy ideig még elmerült a csodás képben, mely eléjük tárult, végül a fiú visszakísérte Ainát a szobájába. Aznap este az Álomhozót kínzó álmok gyötörték, nem rémálom volt, inkább valami zord és fenyegető. Nem volt véletlen… Ritkán használta erejét, főleg ilyen nagymértékben. Megérezte a könyörtelen erő Ainát, az utolsó Álomhozót, aki még élt és nem kebelezte be. Elindult, a sötét gomolygó felhő, a formátlan szörnyeteg, nyomában pedig csak pusztulás maradt.
Főhősnőnk pár nap elteltével, szinte teljesen felépült. Orionnal elindultak az erdőbe egy kis sétára, bár az nem bizonyult túl kellemesnek. Ugyanis a határ közelében egy váratlan személybe botlottak.

-          Na, lám csak kit látnak szemeim! A Rémherceg és az én Álomhozóm. Micsoda meglepetés. Minden bizonnyal azért vagy itt Orion, hogy visszaszolgáltasd azt, ami az enyém. – önelégült hangnemben és gőgös kiállással beszélt a keleti királyság trónörökösével

-          Attól tartok ki kell, hogy ábrándítsalak. Aina nem egy tárgy, érző, emberi lény, ha eddig még nem vetted volna észre. Bár ez sosem volt az erősséged… Elmesélte, hogy fogságban tartottad. Nem ártana változtatni a magatartásodon, Szevér! – védőn maga mögé vonta a lányt és úgy intézte társalgó partnerének mondandóját

A két királyi sarj, heves vitába kezdett. Természetesen a tárgya a mi hősnőnk volt, aki egy darabig csendben tűrte és nem is szándékozott beleszólni a beszélgetésbe, míg valaki, vagy inkább valami fel nem tűnt a színen. Ainában megfagyott a vér, érezte a zord, rideg aurát, mely pár nappal előtti estén csapott le rá. Most azonban fenyegetőbb és közelibb volt. Alaktalan, fekete sötétség gomolygott előttük, amelyen nem lehetett átlátni. Erre már a két herceg figyelme is a közeledő veszélyre irányult. Ahogy közeledett a formátlan szörnyeteg, aki az eldobott álmokból született, égő, perzselő szagot hagyott a levegőben. A fiatalok futásnak iramodtak, tudták, hogy nincs esélyük ellene. Zihálásuk töltötte be az erdő csendjét, szívük a torkukban dobogott, maga a halál loholt a sarkukban! Zörögtek a talpuk alatt a levelek, ágak reccsentek, s nyomukba még mindig ott jött fenyegetőn a végzet. Az erdő egyre ritkult, a fák eltűntek, hőseink egy tisztásra érkeztek. Nem volt menekvés, búvóhely! Túl késő volt, a sötétség körülvette őket. Remény vesztve próbálták megtalálni egymást, mert elszakadtak, s az orruk hegyéig sem láttak!

-          Aina! AINA! – kiáltotta Orion kétségbeesett hangon, de választ nem kapott. Csak teltek a percek, s a halál fagyos érzése ivódott bele vérükbe. Kezdett szertefoszlani a remény, a hit. Szinte megtörten álltak és küzdöttek az ellenséggel – AINA, SZERETLEK!

Ez az utolsó két szó, ez hallatszott csupán. Hallották mind Orion elkeseredett kiáltását. A trónörökösök elméjére homályos álom borult, majd elragadta őket. Nem éreztek semmit, nem hallottak semmit. Ez lenne a végük? Így jön el a befejezés? Nem… Erős, szikrázó napfény ébreszti őket álmukból. Ott fekszenek a tisztáson, hol elájultak. Körülöttük a szivárvány színében pompázó virágok gyűrűje. Minden békés és nyugodt, a levegőben boldogság érzése lengedez. A Rémherceg kábulatából feleszmélve aggódón néz körbe, de mindhiába. Tekintete többé nem leli meg azt, kire oly nagyon vágyik szíve. Térdei megcsuklanak, s a földre hull. A zöldellő mezőt egy szerelmes könnye áztatja. Egy olyan emberé, aki első szerelmét gyászolja… Eközben Tündehercegünk tombol dühében, mert egy valakit nem birtokolhatott, s már soha nem is fog. Két férfi, két szív, amely a lányért küzdött. Hősnőnk szíve vajon kiért dobogott? Már sosem tudjuk meg… Az utolsó Álomhozó élete is véget ért. Feláldozta életét, hogy megmentse otthonát és e két férfit. De válóban kihunyt élete lángja? Nem! Egyáltalán nem és soha nem is fog! Aina visszatért oda, ahová tarozott, visszatért önmagához és az otthonába. Visszatért hozzád, mert Aina nevének jelentése, képzelet. A TE képzeleted! Folytasd hát, amit ő elkezdett…

A Hold és a Tó tánca

Egy hideg és sötét erdő közepében, egy tó bújik meg, mélyen. Azonban ez a tó nem látható, mert elrejti a vastag hótakaró. A fák és a sziklák oly szorosan fogják közre, hogy sem megközelíteni, sem megpillantani nem tudod. Elzárta a természet minden tekintet elől. S ez a természet él, úgy ahogy nem is képzelnéd! Látod a fákat, sziklákat, érzed a szél ölelését, a nap melegét! Érzed, s látod mindezt, de valódi alakjukat nem ismered! Mert szemed képtelen meglátni, de ne aggódj, én majd elmondom neked. A hideg és szikrázó tél, mely hófehér lepellel borítja a tavat, szelleme egy öreg apóét idézi. Egy vén, mogorva apóét, kinek zömök, alacsony testét, halványkék palást fedi. Görbe botjára támaszkodva jár, s kél a világban. Szórja a havat szerte szét, s jégcsapokat varázsol a fákra, majd a szél dalra fakasztja. Ám, egy helyre mindig visszatér! Ez a mi erdőnk, melyben a Tó szelleme él, elzárva mindentől. A vastag jég és hó alatt. Nem látott mást soha, mint sötétséget! S ez miért volt így, mert az öreg Tél nem engedte, hogy bárki is meglássa drága lányát! De így saját magától is eltolta…
Ám, egy éjjelen a szél lesöpörte a havat a tó felszínéről, s már csak egy üvegfal maradt. A Tó szelleme a jégtükörhöz úszott, s onnan nézett a világra. Az égen azonban megakadt a szeme! A sötétségben egy fény világított. Egy fény, mely szebb volt neki bármi másnál! S szíve vágyott rá, hogy még jobban megismerje e fény forrását! Szemügyre vegye alakját! De a jégtükör mégsem olyan tiszta… eltorzítja az alakokat. S az est további részét azzal töltötte, hogy megpróbálta feltörni a jeget, mely börtönét jelentette! Az idő pedig csak. Képtelen volt kiszabadulni jégbörtönéből, közben pedig a ragyogó fény, mely szívébe égett, egyre kisebb és kisebb lett, míg végül eltűnt a láthatáron… A szürkületből azonban újabb fénysugár jelent meg, de bármennyire is volt szép ez a reggeli fénysugár, a szellemlány szívében csak az éji ragyogás élt! Tovább küzdött a jéggel, de kevés sikerrel… Közben pedig ismét eljött az éj, s vele együtt az a ragyogó fény! A Tó szelleme csak nézte, nézte… vágyakozott rá. Kimerült és gyenge volt. Kezét a jéghez érintette, s halk szavak hagyták el ajkát.

-         Segíts… Kérlek…

Egyszer csak megrepedt a jég, s darabokra tört! A szellem alakja a felszínre tört! Kirajzolódott a lány kecses alakja, hosszú hófehér haja a víz felszínét csiklandozta. Kékeszöld ruha omlott rája, ez egész olyan volt, mintha az óceánt öltené magára. Fent az égen pedig egy férfi alak rajzolódott ki. Szeme és haja fekete volt, akár az éj, de öltözéke fehér volt, szikrázó, mint a fény, melyet, mint a hold bocsát ki. Bár távol voltak egymástól, tekintetük egymáséba kapcsolódott. S történt valami, valami különleges! Felragyogtak a csillagok, s a víz is fodrozódni kezdett! Körüljárták a szellemeket és egy csodás érzés született meg! Egy érzés, mely szavakba nem fogható. Bármely nyelven el nem mondható. De ha rájuk nézel, meglátod. Megérted szívük szavát! Hogy e két lélek, most egymásra talált!

-           Tó hölgye, Te, ki, oly sok évig rejtve voltál szemem elől, most végre megcsodálhatlak!

-           Hold ura! Te voltál az első, ki fényt mutatott nekem a sötétségben! S meghallottad segélykérésem… Most pedig egy lágy, meleg érzéssel ajándékoztál meg engem.

-           Akárcsak te engem! Oly gyönyörködtető vagy, és szíved oly gyengéd, hogy hozzád hasonló teremtést még nem látott az ég!

Hiába volt köztük óriási távolság, szívük mégis egymásra talált! Elég volt nekik, hogy láthatták egymást. S csak úgy falták egymás szavát! Ám, az éj, egyszer véget ér! Búcsúzni kell, de nem örökre. Pár röpke óra, s ismét együtt lehetnek!
Így várakoztak egymásra, nap-nap után. Minden éjszaka egy varázslat volt, egy álom! De egyszer minden álom véget ér… Mert közbelép valaki!
Egy éjjelen, mikor ismét a Hold és a Tó szelleme találkozott, sötét fellegek gyűltek az égre. Baljós érzések járták át a párt! S nem hiába, mert maga a vén Tél jött látogatóba! Megragadta a lányt, s ismét jégbörtönébe kívánta zárni! De a Hold nem engedte! Képes volt bármire, csakhogy kedvesét megmentse! Ám, Ő a távolság foglya volt. Tétlenül lebegett… A szellemlányért többet nem tehetett. Mikor azt hitték, hogy ennyi, kész, véget ér, ott termett a Szél és elragadta az öreg Telet. Elvitte mesze, el a távolba, hogy többé e két lélek közé ne állhasson soha! Az ég kitisztult és a csillagok tündöklően ragyogtak! A hold szellemének alakja tükröződött a vízen, ezáltal olyan volt, mintha a lány mellett lenne.  Mintha, mind a ketten, a tó felszínén lebegnének, s lágy táncot ejtenének…
Egy táncot, mely soha véget nem ér! Egy tánc, mely minden este életre kél!

A tenger lelke

A nappalt felváltja az éj, az éjt a nappal. Éjszaka a hajósok számára a világítótornyok jelzik az utat. Ezek a tornyok általában egy kis szigeten állnak. A történetünk is részben hasonló helyen játszódik…

Pirkadt a nap. Sugarai ezer színben csillogtak a tenger lágy hullámain. A világítótorony fénye kihunyt a szigeten. Eme aprócska földrészen csupán a torony és egy szegényes kis ház állt. Amint a nap előbújt, a ház ajtaja azonnal nyitódott.  Egy piciny kislány lépett ki onnan. Bőre fehér volt, akár a tengeri gyöngyé. Haja oly élénkvörös színben pompázott, akár a tenger mélyén élő korallé. A lány a sziklákkal teli partra szaladt, és belevetette magát a mélykék tengerbe. Egy vigyázó szempár követte útvonalát. A zöld szemek tulajdonosa, egy korosodó férfi. Arca borostás volt, kissé ápolatlan. Hajkoronájában pedig egy-két ősz hajszál díszelgett.    A gyermek alámerült a tengerbe. Csodálta a kagylókat, csillagokat, az ottani meseszép világot. Amint fogytán volt a levegője, felbukkant a felszínre. A közelben volt egy szikla, mely kecsesen emelkedett ki a vízből. Felszínét simára nyaldosták a hullámok. A kislány odajárt minden merülés után pihenni. Ahogy közeledett, észrevett ott egy ismeretlen alakot. Szép csöndben odaúszott hozzá. Mikor megpillantotta, nem hitt a szemének.   

-  Hiszen ez lehetetlen! A néni egy igazi sellő?

-  Igen drágám, az vagyok. Helyesebben hableány.

-  Tudtam, hogy léteznek! Apu szerint csak mese, de most már be tudom neki bizonyítani! – a kislány tekintetéből izgatottság áradt.

-  Nem, nem szabad! Figyelj rám. Mondd csak, hogy hívnak?  

-  Amarilla.

-  Amarilla, senkinek sem beszélhetsz arról, hogy engem láttál. Ez a mi kis titkunk lesz. Rendben?

-  Rendben. – Amarilla csak hallgatott, és szomorkásan nézte a hableányt, mikor észrevett rajta valamit:  – Hisz a néni megsérült! Segítenem kell!

-  Nem kell. Nincs olyan nagy jelentősége. Nemsokára úgyis elmegyek, de addig is, hogy ne felejts el, rád bízom ezt a medált. Erről majd eszedbe jutok, és ha elég nagy leszel, egyszer rájössz a medál mögött megbúvó titokra. Most pedig menj, édesapád biztosan vár.

-  Találkozunk még?

-  Talán…

Amarilla nyakába akasztotta a medált, és visszaúszott a szigetre. A hableánnyal való találkozás után napok, hetek, hónapok teltek el, de Rilla nem találkozott többé vele. Eltűnt, mintha elnyelte volna a tenger. Lassan teltek az évek. A kislány egyedül éldegélt apjával a szigeten, és időközben felcseperedett. Egyedül, magányosan éldegéltek. Ám a lány számára egyszer még szomorúbb és magányosabb nap várt, mint valaha. Egy reggel az édesapjához indult, hogy felkeltse, de ő már az álmok örök birodalmában járt, hol végtelen a tenger.  Sírva rogyott szeretett apja mellé, és órák hosszat nem mozdult mellőle. Apja elvesztése után magába fordult. Elvesztette az egyetlen embert, aki fontos volt számára. Mindennap órákat üldögélt kedvenc szikláján, és ekképp gondolkodott:

-  Már nincs senkim. Az élet mindent elvett tőlem. Csupán ez a medál van itt nekem, mely egy gyermekkori álomra emlékeztet.

Már saját magában sem hitt. Nem hitte el, hogy tényleg megtörtént találkozása a sellővel. Fájdalmában leszakította a medált és a tengerbe hajította. Mikor eltűnt szeme elől, akkor eszmélt rá, hogy mit tett. Utána vetette magát és minden erejével keresni kezdte. Többszöri merülés után rábukkant. Egy korall ágára csavarodott rá. Már épp a felszínre tartott, amikor megpillantott valakit. Az a káprázatos azúrkék szempár… A végtelenségig tudta volna nézni, de a tüdejében lévő levegő már fogytán volt és utánpótlást követelt. Nem tehetett mást, a felszínre úszott. Az ismeretlen pedig követte őt:

-  Már oly régóta várok e találkozásra! Végre valahára megtörtént!

-  Én is örülök neked. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is léteznek sellők.  És…hogy értetted azt, hogy vártál rám? – Amarilla értetlenül meredt a sellőfiúra.

-  Évek óta járom a tengert utánad és a medál után kutatva. Téged kerestelek, a tenger őrzőjét.

-  Én, a tenger őrzője? De miért én?

-  A medálod a kulcsa mindennek. Ő választott ki téged. Tizennyolc évenként gazdát cserél. A tulajdonosát pedig semmihez nem fogható erővel ruházza fel! Ám ezt az erőt életében csupán egyetlen egyszer tudja felhasználni.

-  Most már értem. Köszönöm, hogy elmagyaráztad…

-  Dioméd, szólíts Diomédnek.

-  Te pedig engem Amarillának –, s halvány pír jelent meg az arcán.

A beszélgetésük tovább folytatódott. Amarilla csodálva figyelte a hollófekete hajú, gyönyörű testű fiatal sellőfiút. Örült a lelke, mert barátra talált. Egy új társra, aki többé nem hagyja magára. Ahogy a nap nyugovóra tért, a két fiatal elbúcsúzott egymástól, de megígérték, hogy másnap ugyanitt és ebben az időpontban ismét találkoznak. Így is lett. Amarilla és Dioméd e találkozást követően minden napjukat együtt töltötték. Közben pedig hihetetlenül erős barátság alakult ki köztük, vagy talán még annál is több. Egy nap Dioméd késett és Amarilla aggódni kezdett. Arra gondolt, hogy talán megfeledkezett róla, esetleg untatja. Ám aggodalmai olyan hamar illantak el, amilyen gyorsan jöttek, ugyanis barátja megérkezett.

-       Már azt hittem, nem jössz.

-       Ne haragudj. Csak ellenőriztem még egyszer, hogy minden készen áll-e.

-       Mire áll készen? – kíváncsi mosoly futott végig a lány arcán.

-       A meglepetés! Megmutatom neked a víz alatti világot, melyről oly sokat meséltem.

-       Az csodálatos lenne! De én nem tudok lélegezni a víz alatt.

-       Erre is gondoltam. Tessék, ez egy tengeri gyümölcs, melyet ha megeszel, képes leszel lélegezni a víz alatt. Részben ezért is késtem. – Dioméd lesütötte a szemét, ezzel is jelezve sajnálatát, hogy megvárakoztatta Amarillát.

-       Valóban mindenre gondoltál! Akkor ne halasszuk tovább a kirándulásom!

Amarilla megette a gyümölcsöt, mely kívülről az almára hasonlított leginkább. Aztán alámerültek a tengerbe. Dioméd olyan helyekre kalauzolta el, hol ember még nem járt. Varázslatos, békés és nyugodt táj tárult a lány szeme elé: az ezernyi színben pompázó korallok és a sok különböző kis teremtmény. A kirándulás végén pedig oly csodálatos, gyönyörű és káprázatos helyet mutatott Amarillának, melytől a lánynak elakadt a lélegzete: Atlantiszt, melyet az emberek mítosznak hisznek, de tényleg létezik, a tenger legmélyén és legeldugottabb zugában. Egy hatalmas város, ahol az épületek kagylókból és korallokból épülnek. Egyetlen földi kastély sem érhet a nyomába.

-  Életemben nem láttam még ilyen szépet! Kérlek, menjünk közelebb!

-  Sajnálom, de nem lehet. Ember nem merészkedhet közelebb hozzá. így is eléggé kockázatos.

-  Ha kockázatos, akkor miért mutattad meg nekem?

-  Mert megérdemled, és annyira szerettelek volna boldoggá tenni. Nincs számomra nagyobb öröm, mint a mosolygós arcod látványa... – azzal lágyan a lányra emelte tekintetét.

Dioméd gyengéden megérintette Amarilla arcát, és egyre közelebb hajolt hozzá. Mielőtt még bármi is történhetett volna, egy női hang félbeszakította őket.

-  Dioméd! Te mit keresel itt? Száműztünk Atlantiszból, semmi keresnivalód itt! – szólt egy erőteljes hang.

-  Kicsoda ez a nő, Dioméd? És… tényleg száműztek Atlantiszból? De…  miért?

-  Kérlek, hallgass meg, mindent megmagyarázok.

-  Bizony magyarázkodhatsz! – szólt közbe a hableány –Mondd, ez is Azár mestered tervének egy része? Talán azt hiszi, hogy így megkaparinthatja Atlantiszt?

-  Terv része?... Azár mester?... Én most már végképp nem értek semmit! – Amarilla fejében kavarogtak a gondolatok.

-  Nem is kell! Annál könnyebb dolgom lesz veled… - ekkor észrevette Amarilla nyakában lévő, hableány motívumos medált. – Mit akartok tőle, Dioméd? Nem engedem, hogy kihasználd és az átkozott tervetek végezzen vele!

-  Nem használom ki! Nerina… Szeretem, tiszta szívemből szeretem! – mondta izgalomtól elfúló hangon, és fülig pirult zavarában.

Néma csönd következett. A hableány, vagyis Nerina intett egyet a karjával, majd a semmiből egy hatalmas polip tűnt elő, és nekitámadt Diomédnek. Eközben Amarilla mellett termett Nerina, és gyengéden magával húzta a város felé. A hableány egy hatalmas trónterembe vezette. Meghajolt az uralkodó előtt, majd elmesélte neki a történteket. Végül a királlyal úgy döntöttek, minden áron meg kell védeni Amarillát Azár mestertől. Elmagyaráztak neki mindent ezzel a bizonyos ,,tervvel’’ kapcsolatban. Elmondták, hogy Azárt azért száműzték, mert megpróbálta megölni a királyt. Ebben a tervében Dioméd szolgált neki segítségül, de még időben sikerült őket megakadályozni. Amarilla nem akart hinni a fülének. Ővele is csak azért foglalkozott, azért csábította el, mert az erejére fájt a foga? A király és a hableány látták, hogy Amarilla képtelen bármit is tenni. Úgy döntöttek, hogy visszaküldik a felszínre…

Amarilla a szigeten maradt, ahogy a király kérte. Bármennyire is fájt neki Dioméd tette, a lelke mélyén hitt neki és szerette őt. Ebben az érzésében az is megerősítette, amit Dioméd mondott utolsó szavaként hozzá: Szeretlek! E szó mindennél többet jelentett számára…

Egy nap sötét fellegek gyűltek az égen, baljóslatú érzetet hozva maga után. Amarilla éppen a házba tartott, amikor meghallotta, hogy valaki őt szólítja. A sziklás partról jött a hang. Óvatosan odament, és egy ismeretlen hableánnyal találta szemben magát. Más volt, mint a többi. Tekintetéből kegyetlen gonoszság áradt. Hófehér haja és hollófekete szeme csak fokozta az összképet.

-  Mit akarsz tőlem? Menj el innen!... Ne is akarj becsapni!

-  Hát ennyire nem érdekel, mi történt Dioméddel? Csalódottan hallom. Pedig te nagyon is érdekelted őt.

-  Dioméd! Miért beszélsz róla múlt időben? Csak nem…?! – szíve összeszorult szerelme neve hallatára, és aggodalmasan figyelt, hogy mi történhetett vele…

-  Még nem. Egyelőre életben van, de hogy meddig, az csak rajtad múlik. Ha most eljössz velem, akkor ígérem, elengedjük, de ha nem…

-  Rendben, mutasd az utat. – a lány kijelentése határozott és megrendíthetetlen volt.

A hableány ugyanazt a gyümölcsöt adta Amarillának, mint Dioméd. Most azonban a mélyben a tenger sötét oldala tárult a szeme elé. Nemsokára egy ijesztő barlang bejáratához értek. A gonosz sellőlány habozás nélkül beúszott az üregbe, és a lányt is magával húzta. Egy félelmetes alagút tátongott előttük. Egyenesen végighaladtak rajta, s az út végén egy nagyobb teremhez értek. Középen egy trónszerűségen ott ült Azár. Sugárzott belőle a gyűlölet:

-  Hát itt vagy… Ezek szerint mégis csak érzel iránta valamit.

-  Megteszek bármit, csak engedje el Diomédet!

-  Meg fogod tenni, az biztos.  Azután elengedem őt. – elégedett mosoly húzódott végig a király arcán.

-  Nem! Most engedje el! Látni akarom!

Azár kegyesen intett egyet, és szolgái pár perc múlva már hozták is Diomédet. Teste tele volt sérüléssel, némelyik még vérzett is. Amarilla azonnal odarohant hozzá.

-  Te jó ég! Mit tettek veled? – a féltés fájdalma járta át lelkét, és könnyek gyűltek a szemébe.

-  Amarilla! Miért vagy itt? Nem szabadna itt lenned! Tűnj el innen!

-  Nem megyek! Nem hagyom, hogy tovább kínozzanak!

-  Ez nagyon megható, de most már ideje lenne beváltani az ígéreted – szólt Azár keményen.

-  Rendben van. Mit akar?

Mielőtt azonban elmondhatta volna akaratát, valaki közbeszólt. Nerina hangja visszhangzott a teremben, és megálljt kiáltott. Mögötte pedig egy egész seregnyi sellő tűnt fel, élén a királlyal. A sereg nekirontott Azár sellőinek, a király pedig vele vívott párbajt. Amarilla odasietett a már alig elő szerelméhez.

-  Kérlek, ne hagyj itt! Szeretlek!

-  Én is szeretlek, de sajnos már nem tehetsz semmit!

-  Ez nem igaz! Igenis tehetek!

Amarilla mélyen magába nézett, és érzékelte azt az erőt, amellyel bírt, majd ezt a hatalmas erőt átadta Diomédnek. A sellő sérülései nyomban gyógyulni kezdtek. Amarilla pedig egyre sápadtabb lett és egyre gyengébb. Ezt az erőt nem véletlenül csak egyszer használják fel az őrzők. Azért van így, mert miután éltek e lehetőséggel, életük azonnal véget ér...

-  Ne, Amarilla! Mondd, miért… miért tetted?

-  Mert szeretlek, és nem hagyhattalak meghalni! Ne légy szomorú. Lehet, hogy most elmegyek, de örökké veled maradok. Ott élek majd a szívedben és a tengerben. A testemet magába olvasztja, a lelkem pedig eggyé válik vele. Ha hiányozni fogok, csak nézz körbe! Én ott leszek mindenütt! 

A csata gyorsan befejeződött. Azárt a tenger legmélyebb árkába börtönözték be, ahonnan senki sem szabadulhat ki. Diomédről pedig eltűnt az átok, mellyel Azár bűvölte meg, hogy irányítása alá tudja vonni. A király ezek tudatában megbocsátott neki, és visszafogadta Diomédet. A sellőfiú kimondhatatlanul szomorú volt kedvese elvesztése miatt, de ebben a nehéz pillanatban is érezte, hogy ott van vele, és soha nem hagyja el őt. Most már ő a tenger lelke, és szerelmük az idők végezetéig élni fog benne...