A Hold és a Tó tánca

Egy hideg és sötét erdő közepében, egy tó bújik meg, mélyen. Azonban ez a tó nem látható, mert elrejti a vastag hótakaró. A fák és a sziklák oly szorosan fogják közre, hogy sem megközelíteni, sem megpillantani nem tudod. Elzárta a természet minden tekintet elől. S ez a természet él, úgy ahogy nem is képzelnéd! Látod a fákat, sziklákat, érzed a szél ölelését, a nap melegét! Érzed, s látod mindezt, de valódi alakjukat nem ismered! Mert szemed képtelen meglátni, de ne aggódj, én majd elmondom neked. A hideg és szikrázó tél, mely hófehér lepellel borítja a tavat, szelleme egy öreg apóét idézi. Egy vén, mogorva apóét, kinek zömök, alacsony testét, halványkék palást fedi. Görbe botjára támaszkodva jár, s kél a világban. Szórja a havat szerte szét, s jégcsapokat varázsol a fákra, majd a szél dalra fakasztja. Ám, egy helyre mindig visszatér! Ez a mi erdőnk, melyben a Tó szelleme él, elzárva mindentől. A vastag jég és hó alatt. Nem látott mást soha, mint sötétséget! S ez miért volt így, mert az öreg Tél nem engedte, hogy bárki is meglássa drága lányát! De így saját magától is eltolta…
Ám, egy éjjelen a szél lesöpörte a havat a tó felszínéről, s már csak egy üvegfal maradt. A Tó szelleme a jégtükörhöz úszott, s onnan nézett a világra. Az égen azonban megakadt a szeme! A sötétségben egy fény világított. Egy fény, mely szebb volt neki bármi másnál! S szíve vágyott rá, hogy még jobban megismerje e fény forrását! Szemügyre vegye alakját! De a jégtükör mégsem olyan tiszta… eltorzítja az alakokat. S az est további részét azzal töltötte, hogy megpróbálta feltörni a jeget, mely börtönét jelentette! Az idő pedig csak. Képtelen volt kiszabadulni jégbörtönéből, közben pedig a ragyogó fény, mely szívébe égett, egyre kisebb és kisebb lett, míg végül eltűnt a láthatáron… A szürkületből azonban újabb fénysugár jelent meg, de bármennyire is volt szép ez a reggeli fénysugár, a szellemlány szívében csak az éji ragyogás élt! Tovább küzdött a jéggel, de kevés sikerrel… Közben pedig ismét eljött az éj, s vele együtt az a ragyogó fény! A Tó szelleme csak nézte, nézte… vágyakozott rá. Kimerült és gyenge volt. Kezét a jéghez érintette, s halk szavak hagyták el ajkát.

-         Segíts… Kérlek…

Egyszer csak megrepedt a jég, s darabokra tört! A szellem alakja a felszínre tört! Kirajzolódott a lány kecses alakja, hosszú hófehér haja a víz felszínét csiklandozta. Kékeszöld ruha omlott rája, ez egész olyan volt, mintha az óceánt öltené magára. Fent az égen pedig egy férfi alak rajzolódott ki. Szeme és haja fekete volt, akár az éj, de öltözéke fehér volt, szikrázó, mint a fény, melyet, mint a hold bocsát ki. Bár távol voltak egymástól, tekintetük egymáséba kapcsolódott. S történt valami, valami különleges! Felragyogtak a csillagok, s a víz is fodrozódni kezdett! Körüljárták a szellemeket és egy csodás érzés született meg! Egy érzés, mely szavakba nem fogható. Bármely nyelven el nem mondható. De ha rájuk nézel, meglátod. Megérted szívük szavát! Hogy e két lélek, most egymásra talált!

-           Tó hölgye, Te, ki, oly sok évig rejtve voltál szemem elől, most végre megcsodálhatlak!

-           Hold ura! Te voltál az első, ki fényt mutatott nekem a sötétségben! S meghallottad segélykérésem… Most pedig egy lágy, meleg érzéssel ajándékoztál meg engem.

-           Akárcsak te engem! Oly gyönyörködtető vagy, és szíved oly gyengéd, hogy hozzád hasonló teremtést még nem látott az ég!

Hiába volt köztük óriási távolság, szívük mégis egymásra talált! Elég volt nekik, hogy láthatták egymást. S csak úgy falták egymás szavát! Ám, az éj, egyszer véget ér! Búcsúzni kell, de nem örökre. Pár röpke óra, s ismét együtt lehetnek!
Így várakoztak egymásra, nap-nap után. Minden éjszaka egy varázslat volt, egy álom! De egyszer minden álom véget ér… Mert közbelép valaki!
Egy éjjelen, mikor ismét a Hold és a Tó szelleme találkozott, sötét fellegek gyűltek az égre. Baljós érzések járták át a párt! S nem hiába, mert maga a vén Tél jött látogatóba! Megragadta a lányt, s ismét jégbörtönébe kívánta zárni! De a Hold nem engedte! Képes volt bármire, csakhogy kedvesét megmentse! Ám, Ő a távolság foglya volt. Tétlenül lebegett… A szellemlányért többet nem tehetett. Mikor azt hitték, hogy ennyi, kész, véget ér, ott termett a Szél és elragadta az öreg Telet. Elvitte mesze, el a távolba, hogy többé e két lélek közé ne állhasson soha! Az ég kitisztult és a csillagok tündöklően ragyogtak! A hold szellemének alakja tükröződött a vízen, ezáltal olyan volt, mintha a lány mellett lenne.  Mintha, mind a ketten, a tó felszínén lebegnének, s lágy táncot ejtenének…
Egy táncot, mely soha véget nem ér! Egy tánc, mely minden este életre kél!