A tenger lelke

A nappalt felváltja az éj, az éjt a nappal. Éjszaka a hajósok számára a világítótornyok jelzik az utat. Ezek a tornyok általában egy kis szigeten állnak. A történetünk is részben hasonló helyen játszódik…

Pirkadt a nap. Sugarai ezer színben csillogtak a tenger lágy hullámain. A világítótorony fénye kihunyt a szigeten. Eme aprócska földrészen csupán a torony és egy szegényes kis ház állt. Amint a nap előbújt, a ház ajtaja azonnal nyitódott.  Egy piciny kislány lépett ki onnan. Bőre fehér volt, akár a tengeri gyöngyé. Haja oly élénkvörös színben pompázott, akár a tenger mélyén élő korallé. A lány a sziklákkal teli partra szaladt, és belevetette magát a mélykék tengerbe. Egy vigyázó szempár követte útvonalát. A zöld szemek tulajdonosa, egy korosodó férfi. Arca borostás volt, kissé ápolatlan. Hajkoronájában pedig egy-két ősz hajszál díszelgett.    A gyermek alámerült a tengerbe. Csodálta a kagylókat, csillagokat, az ottani meseszép világot. Amint fogytán volt a levegője, felbukkant a felszínre. A közelben volt egy szikla, mely kecsesen emelkedett ki a vízből. Felszínét simára nyaldosták a hullámok. A kislány odajárt minden merülés után pihenni. Ahogy közeledett, észrevett ott egy ismeretlen alakot. Szép csöndben odaúszott hozzá. Mikor megpillantotta, nem hitt a szemének.   

-  Hiszen ez lehetetlen! A néni egy igazi sellő?

-  Igen drágám, az vagyok. Helyesebben hableány.

-  Tudtam, hogy léteznek! Apu szerint csak mese, de most már be tudom neki bizonyítani! – a kislány tekintetéből izgatottság áradt.

-  Nem, nem szabad! Figyelj rám. Mondd csak, hogy hívnak?  

-  Amarilla.

-  Amarilla, senkinek sem beszélhetsz arról, hogy engem láttál. Ez a mi kis titkunk lesz. Rendben?

-  Rendben. – Amarilla csak hallgatott, és szomorkásan nézte a hableányt, mikor észrevett rajta valamit:  – Hisz a néni megsérült! Segítenem kell!

-  Nem kell. Nincs olyan nagy jelentősége. Nemsokára úgyis elmegyek, de addig is, hogy ne felejts el, rád bízom ezt a medált. Erről majd eszedbe jutok, és ha elég nagy leszel, egyszer rájössz a medál mögött megbúvó titokra. Most pedig menj, édesapád biztosan vár.

-  Találkozunk még?

-  Talán…

Amarilla nyakába akasztotta a medált, és visszaúszott a szigetre. A hableánnyal való találkozás után napok, hetek, hónapok teltek el, de Rilla nem találkozott többé vele. Eltűnt, mintha elnyelte volna a tenger. Lassan teltek az évek. A kislány egyedül éldegélt apjával a szigeten, és időközben felcseperedett. Egyedül, magányosan éldegéltek. Ám a lány számára egyszer még szomorúbb és magányosabb nap várt, mint valaha. Egy reggel az édesapjához indult, hogy felkeltse, de ő már az álmok örök birodalmában járt, hol végtelen a tenger.  Sírva rogyott szeretett apja mellé, és órák hosszat nem mozdult mellőle. Apja elvesztése után magába fordult. Elvesztette az egyetlen embert, aki fontos volt számára. Mindennap órákat üldögélt kedvenc szikláján, és ekképp gondolkodott:

-  Már nincs senkim. Az élet mindent elvett tőlem. Csupán ez a medál van itt nekem, mely egy gyermekkori álomra emlékeztet.

Már saját magában sem hitt. Nem hitte el, hogy tényleg megtörtént találkozása a sellővel. Fájdalmában leszakította a medált és a tengerbe hajította. Mikor eltűnt szeme elől, akkor eszmélt rá, hogy mit tett. Utána vetette magát és minden erejével keresni kezdte. Többszöri merülés után rábukkant. Egy korall ágára csavarodott rá. Már épp a felszínre tartott, amikor megpillantott valakit. Az a káprázatos azúrkék szempár… A végtelenségig tudta volna nézni, de a tüdejében lévő levegő már fogytán volt és utánpótlást követelt. Nem tehetett mást, a felszínre úszott. Az ismeretlen pedig követte őt:

-  Már oly régóta várok e találkozásra! Végre valahára megtörtént!

-  Én is örülök neked. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is léteznek sellők.  És…hogy értetted azt, hogy vártál rám? – Amarilla értetlenül meredt a sellőfiúra.

-  Évek óta járom a tengert utánad és a medál után kutatva. Téged kerestelek, a tenger őrzőjét.

-  Én, a tenger őrzője? De miért én?

-  A medálod a kulcsa mindennek. Ő választott ki téged. Tizennyolc évenként gazdát cserél. A tulajdonosát pedig semmihez nem fogható erővel ruházza fel! Ám ezt az erőt életében csupán egyetlen egyszer tudja felhasználni.

-  Most már értem. Köszönöm, hogy elmagyaráztad…

-  Dioméd, szólíts Diomédnek.

-  Te pedig engem Amarillának –, s halvány pír jelent meg az arcán.

A beszélgetésük tovább folytatódott. Amarilla csodálva figyelte a hollófekete hajú, gyönyörű testű fiatal sellőfiút. Örült a lelke, mert barátra talált. Egy új társra, aki többé nem hagyja magára. Ahogy a nap nyugovóra tért, a két fiatal elbúcsúzott egymástól, de megígérték, hogy másnap ugyanitt és ebben az időpontban ismét találkoznak. Így is lett. Amarilla és Dioméd e találkozást követően minden napjukat együtt töltötték. Közben pedig hihetetlenül erős barátság alakult ki köztük, vagy talán még annál is több. Egy nap Dioméd késett és Amarilla aggódni kezdett. Arra gondolt, hogy talán megfeledkezett róla, esetleg untatja. Ám aggodalmai olyan hamar illantak el, amilyen gyorsan jöttek, ugyanis barátja megérkezett.

-       Már azt hittem, nem jössz.

-       Ne haragudj. Csak ellenőriztem még egyszer, hogy minden készen áll-e.

-       Mire áll készen? – kíváncsi mosoly futott végig a lány arcán.

-       A meglepetés! Megmutatom neked a víz alatti világot, melyről oly sokat meséltem.

-       Az csodálatos lenne! De én nem tudok lélegezni a víz alatt.

-       Erre is gondoltam. Tessék, ez egy tengeri gyümölcs, melyet ha megeszel, képes leszel lélegezni a víz alatt. Részben ezért is késtem. – Dioméd lesütötte a szemét, ezzel is jelezve sajnálatát, hogy megvárakoztatta Amarillát.

-       Valóban mindenre gondoltál! Akkor ne halasszuk tovább a kirándulásom!

Amarilla megette a gyümölcsöt, mely kívülről az almára hasonlított leginkább. Aztán alámerültek a tengerbe. Dioméd olyan helyekre kalauzolta el, hol ember még nem járt. Varázslatos, békés és nyugodt táj tárult a lány szeme elé: az ezernyi színben pompázó korallok és a sok különböző kis teremtmény. A kirándulás végén pedig oly csodálatos, gyönyörű és káprázatos helyet mutatott Amarillának, melytől a lánynak elakadt a lélegzete: Atlantiszt, melyet az emberek mítosznak hisznek, de tényleg létezik, a tenger legmélyén és legeldugottabb zugában. Egy hatalmas város, ahol az épületek kagylókból és korallokból épülnek. Egyetlen földi kastély sem érhet a nyomába.

-  Életemben nem láttam még ilyen szépet! Kérlek, menjünk közelebb!

-  Sajnálom, de nem lehet. Ember nem merészkedhet közelebb hozzá. így is eléggé kockázatos.

-  Ha kockázatos, akkor miért mutattad meg nekem?

-  Mert megérdemled, és annyira szerettelek volna boldoggá tenni. Nincs számomra nagyobb öröm, mint a mosolygós arcod látványa... – azzal lágyan a lányra emelte tekintetét.

Dioméd gyengéden megérintette Amarilla arcát, és egyre közelebb hajolt hozzá. Mielőtt még bármi is történhetett volna, egy női hang félbeszakította őket.

-  Dioméd! Te mit keresel itt? Száműztünk Atlantiszból, semmi keresnivalód itt! – szólt egy erőteljes hang.

-  Kicsoda ez a nő, Dioméd? És… tényleg száműztek Atlantiszból? De…  miért?

-  Kérlek, hallgass meg, mindent megmagyarázok.

-  Bizony magyarázkodhatsz! – szólt közbe a hableány –Mondd, ez is Azár mestered tervének egy része? Talán azt hiszi, hogy így megkaparinthatja Atlantiszt?

-  Terv része?... Azár mester?... Én most már végképp nem értek semmit! – Amarilla fejében kavarogtak a gondolatok.

-  Nem is kell! Annál könnyebb dolgom lesz veled… - ekkor észrevette Amarilla nyakában lévő, hableány motívumos medált. – Mit akartok tőle, Dioméd? Nem engedem, hogy kihasználd és az átkozott tervetek végezzen vele!

-  Nem használom ki! Nerina… Szeretem, tiszta szívemből szeretem! – mondta izgalomtól elfúló hangon, és fülig pirult zavarában.

Néma csönd következett. A hableány, vagyis Nerina intett egyet a karjával, majd a semmiből egy hatalmas polip tűnt elő, és nekitámadt Diomédnek. Eközben Amarilla mellett termett Nerina, és gyengéden magával húzta a város felé. A hableány egy hatalmas trónterembe vezette. Meghajolt az uralkodó előtt, majd elmesélte neki a történteket. Végül a királlyal úgy döntöttek, minden áron meg kell védeni Amarillát Azár mestertől. Elmagyaráztak neki mindent ezzel a bizonyos ,,tervvel’’ kapcsolatban. Elmondták, hogy Azárt azért száműzték, mert megpróbálta megölni a királyt. Ebben a tervében Dioméd szolgált neki segítségül, de még időben sikerült őket megakadályozni. Amarilla nem akart hinni a fülének. Ővele is csak azért foglalkozott, azért csábította el, mert az erejére fájt a foga? A király és a hableány látták, hogy Amarilla képtelen bármit is tenni. Úgy döntöttek, hogy visszaküldik a felszínre…

Amarilla a szigeten maradt, ahogy a király kérte. Bármennyire is fájt neki Dioméd tette, a lelke mélyén hitt neki és szerette őt. Ebben az érzésében az is megerősítette, amit Dioméd mondott utolsó szavaként hozzá: Szeretlek! E szó mindennél többet jelentett számára…

Egy nap sötét fellegek gyűltek az égen, baljóslatú érzetet hozva maga után. Amarilla éppen a házba tartott, amikor meghallotta, hogy valaki őt szólítja. A sziklás partról jött a hang. Óvatosan odament, és egy ismeretlen hableánnyal találta szemben magát. Más volt, mint a többi. Tekintetéből kegyetlen gonoszság áradt. Hófehér haja és hollófekete szeme csak fokozta az összképet.

-  Mit akarsz tőlem? Menj el innen!... Ne is akarj becsapni!

-  Hát ennyire nem érdekel, mi történt Dioméddel? Csalódottan hallom. Pedig te nagyon is érdekelted őt.

-  Dioméd! Miért beszélsz róla múlt időben? Csak nem…?! – szíve összeszorult szerelme neve hallatára, és aggodalmasan figyelt, hogy mi történhetett vele…

-  Még nem. Egyelőre életben van, de hogy meddig, az csak rajtad múlik. Ha most eljössz velem, akkor ígérem, elengedjük, de ha nem…

-  Rendben, mutasd az utat. – a lány kijelentése határozott és megrendíthetetlen volt.

A hableány ugyanazt a gyümölcsöt adta Amarillának, mint Dioméd. Most azonban a mélyben a tenger sötét oldala tárult a szeme elé. Nemsokára egy ijesztő barlang bejáratához értek. A gonosz sellőlány habozás nélkül beúszott az üregbe, és a lányt is magával húzta. Egy félelmetes alagút tátongott előttük. Egyenesen végighaladtak rajta, s az út végén egy nagyobb teremhez értek. Középen egy trónszerűségen ott ült Azár. Sugárzott belőle a gyűlölet:

-  Hát itt vagy… Ezek szerint mégis csak érzel iránta valamit.

-  Megteszek bármit, csak engedje el Diomédet!

-  Meg fogod tenni, az biztos.  Azután elengedem őt. – elégedett mosoly húzódott végig a király arcán.

-  Nem! Most engedje el! Látni akarom!

Azár kegyesen intett egyet, és szolgái pár perc múlva már hozták is Diomédet. Teste tele volt sérüléssel, némelyik még vérzett is. Amarilla azonnal odarohant hozzá.

-  Te jó ég! Mit tettek veled? – a féltés fájdalma járta át lelkét, és könnyek gyűltek a szemébe.

-  Amarilla! Miért vagy itt? Nem szabadna itt lenned! Tűnj el innen!

-  Nem megyek! Nem hagyom, hogy tovább kínozzanak!

-  Ez nagyon megható, de most már ideje lenne beváltani az ígéreted – szólt Azár keményen.

-  Rendben van. Mit akar?

Mielőtt azonban elmondhatta volna akaratát, valaki közbeszólt. Nerina hangja visszhangzott a teremben, és megálljt kiáltott. Mögötte pedig egy egész seregnyi sellő tűnt fel, élén a királlyal. A sereg nekirontott Azár sellőinek, a király pedig vele vívott párbajt. Amarilla odasietett a már alig elő szerelméhez.

-  Kérlek, ne hagyj itt! Szeretlek!

-  Én is szeretlek, de sajnos már nem tehetsz semmit!

-  Ez nem igaz! Igenis tehetek!

Amarilla mélyen magába nézett, és érzékelte azt az erőt, amellyel bírt, majd ezt a hatalmas erőt átadta Diomédnek. A sellő sérülései nyomban gyógyulni kezdtek. Amarilla pedig egyre sápadtabb lett és egyre gyengébb. Ezt az erőt nem véletlenül csak egyszer használják fel az őrzők. Azért van így, mert miután éltek e lehetőséggel, életük azonnal véget ér...

-  Ne, Amarilla! Mondd, miért… miért tetted?

-  Mert szeretlek, és nem hagyhattalak meghalni! Ne légy szomorú. Lehet, hogy most elmegyek, de örökké veled maradok. Ott élek majd a szívedben és a tengerben. A testemet magába olvasztja, a lelkem pedig eggyé válik vele. Ha hiányozni fogok, csak nézz körbe! Én ott leszek mindenütt! 

A csata gyorsan befejeződött. Azárt a tenger legmélyebb árkába börtönözték be, ahonnan senki sem szabadulhat ki. Diomédről pedig eltűnt az átok, mellyel Azár bűvölte meg, hogy irányítása alá tudja vonni. A király ezek tudatában megbocsátott neki, és visszafogadta Diomédet. A sellőfiú kimondhatatlanul szomorú volt kedvese elvesztése miatt, de ebben a nehéz pillanatban is érezte, hogy ott van vele, és soha nem hagyja el őt. Most már ő a tenger lelke, és szerelmük az idők végezetéig élni fog benne...