Két szív között

Az Álmok Birodalma, ahol a képzelet és a csoda születik. Itt jönnek létre a mi álmaink is. Azok az álmok, melyekben bármire képesek vagyunk, s mérhetetlen a boldogságunk. Azonban ez a hely ad otthont a rémálmoknak is, melyek elől legszívesebben menekülnénk, s olykor azt is tesszük. Ez a csodás Birodalom két részre oszlik. Nyugaton a Tündekirály uralkodik, ki a békés álmokért felelős, míg keleten, a Rémkirály sötét udvara található. Egyensúlyban élt e két ország hosszú évezredek óta, de most minden felbomlott! Elszabadult a gonosz alkotta kegyetlen teremtmények sokasága. Egyre csak nő a sötétség hatalma, s így vész el a Tündekirály gyengéd, szívet melengető ereje. Azt kérdezed, hogyan történt mindez? Nos, a válasz egyszerű. Az Álomhozók, eltűntek a föld színéről! Az egykor oly erős és hatalmas nép, kiknek párja nem volt, immár a múlté. Az áldott képességgel rendelkező embereket nevezték így, kik az Álmok Birodalmában születtek. Ám egy napon, mindnek nyoma veszett, mintha nem is léteztek volna. E napon, a sötétség új erőre tett szert, s elkezdte bekebelezni a nyugati országot. Az egykoron tündér kacajokkal, nimfák énekével zsibongó erdő, elveszett. A nap ott sötétbe burkolózott, a fák levelei szürkévé váltak, végül elporladtak. Kietlen, sivár, halálfélelmet keltő vidékké vált, hol már csak vérfarkas, gnóm, lidérc tanyáz, és ki tudja még mily ijesztő, vérengző lény. Gyengül a fény, a Tündekirálynak nincs esélye a sötétség ellen. Akik segíteni tudnának, rég eltűntek. Hová lettek az Álomhozók, mi történt velük? Mind a két királyságot ez foglalkoztatja. Melhiort, a nyugati ország királyát azért, mert tőlük segítséget kérhetne, s így az országa ismét virágzásba kezdhetne. Míg Rolhemet, a felbukkanásuk érdekli, ha ismét megjelennének, minden terve, eddigi erőfeszítése kudarcra és bukásra lenne ítélve! De valóban a Rémkirály keze van a dologban? Tőle származik ez a kegyetlen, sorvasztó sötétség? … Minden felborult, semmi sem a régi már. Egyetlen nép eltűnése ily komoly gonddal jár. Hol vagytok Álomhozók? Szükség van rátok!
Azt, hogy hová tűntek, a titkot, egyetlen személy ismeri csupán. Ki rejtve él, s nevét nem hallották, csak a fák. A két királyság közt él, egy erdőben, hol a jóság erős, s sötétség közelébe nem férkőz! Eleven zöld színben pompázik minden, a nap fényében ragyog a táj, szikrázik a folyó. Egyszarvú legel a réten, ezer árnyalatot öltő virágok körében, apró tündérkék repdesnek, kacarásznak szelíden. S olykor-olykor csobban a folyó, ilyenkor királykék színben pompázó uszony látható. Elbűvölő hableány hasít a víz felszínén, s alig, hogy megláttad, ő már a víz mélyén úszik otthona felé. Egy csodás hely, maga az éden, a varázslatos teremtmények számára. Sok-sok évvel ezelőtt egész nyugat ilyen pompában tündökölt. S ebben a gyönyörű erdőben él az a személy, ki az Álomhozók titkát őrzi. Kecses alakjával a fák közt cikáz, mogyoróbarna haja a derekáig ér, s néha belekap a szél, hogy játékra hívja néhány rakoncátlan tincsét. Zöld vászonból áll az öltözéke, tökéletesen beleolvad vele a természetbe. Térdéig ér csupán, hogy könnyedén mozoghasson benne, karjai csupaszok, nem borítja semmi, a nap halvány barnára színezte. Jobb vállát a ruha zöld pántja díszíti. Egyszerű, sőt azt gondolnád szegényes ruha, de a lányt csodássá varázsolja. Ő, a titkot nyitja. Külső szemlélő azt gondolná, hogy magányos, de ez tévedés. Boldogan él, hisz az ő barátja minden varázsteremtmény. Ők a családja, s a barátai. A lány pedig a védelmezőjük, aki minden bajtól védi szeretteit. Elegáns mozdulatokkal lépked a réten, fensőséges érzést kelt, de a lelke akár egy csodás tündöklő kristály. Oly szép és kedves, hisz a természet gyermeke. Végigsimít az egyszarvú hófehér testén, az pedig tűri.  Ám a gondtalan békés pillanat megszakad! Fájdalmas nyerítés tölti be a teret, a lány szívverése felgyorsul, kutatva tekint körbe.

-          Csillag? Hol van csillag?

Kétségbeesetten kiállt körbe, ám választ nem kap. Csupán egy újabb nyerítés, melybe a lány minden porcikája megborzong. Szélsebesen futni kezd a hang irányába. Az erdő megnyílik előtte, a fák utat nyitnak neki. Szapora lépteit egyre csak lassítja, végül zihálva áll meg, s mered a hatalmas tölgy árnyékára. Vállára kuszán omlik a haja, idegesen kezét ökölbe szorítja. Félő, de gyors léptekkel az árnyékban heverő test elé térdel. A fenséges egyszarvú, mely oly szabad, akár a szél, most fájdalomba kötve itt hever, s a haláltól való félelme látszik a szemében. Letérdelt mellé, majd gyengéden a vágásra emelte két tenyerét.   

-          Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. – súgta a lány, gyengéd, biztonságot sugárzó hangján. A keze egy pillanatra megremegett, de uralkodott magán, szavaiból a félelem egyetlen halovány jele sem szűrődött ki. Csillagnak szólított lény, egyenletes lélegzéssel tűrt és várt. Remény és boldogság érzése öntötte el. Eközben a lágybarna színű szempár gazdájának tekintete egy pillanatra sem kalandozott el. Koncentrált, majd halvány, kék színbe burkolózott a tenyere, amelyet ráhelyezett Csillag sebére. Nem szólt, nem mozdult, csak tovább áramoltatta a kék energiát. Az unikornis oldalán lévő seb pedig lassan szűkült, zsugorodott, s végül eltűnt. Halovány heg jelezte az iménti sebesülés jelenlétét. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elvette kezét, s idegesen barna hajába túrt. – Jól van. Most már teljesen rendben vagy. Gyere, menjünk haza. … Csillag? Mi a baj, mit nézel ennyire?

Nem messze egy bokorból, rideg kék szempár szegeződött rá. Ez a tekintet hátborzongató volt, s ahogy körülölelte a sötétség, a lány hátán a hideg gyors táncot járt. Megmozdult a bokor, s egy ember lépett ki árnyékából. Magas, aranyszőke haja csillogott a napsütésben, ám a kard pengéje is osztozott e fényben.

-          Csillag, azonnal indulnod kell! Gyerünk, nem lesz semmi bajom. – látta a tétovázást a varázslény szemében. Tudta, hogy nem akarja itt hagyni, ezért rá szólt még egyszer, ezúttal parancsoló hangnemben. Ez hatásosnak bizonyult, ugyanis lassan felállt, majd egy pillanatnyi bizonytalan lépés után, belevetette magát az erdőbe. A fiú utána akart menni, de a lány útját állta. – Hagyd őt békén és távozz eme helyről! – határozottan csengett a hangja, mint egy királyé, aki az ítéletet hozza

-          Ám legyen, most az egyszer futni hagyom, hisz úgy tűnik értékesebb zsákmányra bukkantam nála. – gonosz, önteltséggel teli vigyor terült szét az ifjú vadász arcán. Eddig sem volt oda a fiúért, de ezzel a viselkedésével mindent elárult magáról. Csillagot egyszerű vadként kezelte és még meg is sebezte! Az Álmok Birodalma egyik legszentebb lényét! Megbocsáthatatlan bűn a részéről! – Roppant érdekesnek találom az előbbi szituációt, úgy gondolom, még a hasznomra válhatsz. Na gyere, megbocsájtok és a kegyeim közé fogadlak.

-          Még hogy megbocsájtasz? Ennél felháborítóbb kijelentést nem is tehettél volna! Nincs miért a bocsánatod kérnem, s a kegyeid sem érdekelnek. Neked kéne bocsánatért esedezned, amiért megsebeztél egy egyszarvút! Most pedig térj vissza oda, ahonnan jöttél. Nem tartozol ide, nem látunk szívesen.

-          Ch, ne nevettess!  Nem fogja megmondani nekem egy szegény lány, hogy mit tegyek. Bár valóban lassan indulni kéne, azonban nem távozom üres kézzel. Téged is magammal viszlek! – ismét az az undorító önteltséget sugárzó mosoly… - Legyél bárki is, nekem nem parancsolsz! Ég veled!

Ezzel hátat fordított ifjú társalgópartnerének, az erdő felé vette az irányt, vágyott ismét barátai körébe. Ágak ropogását, egyenletes menetelést hallott a háta mögül. Mikor megfordult ott állt vele szemben a fiú, bár fel kellett néznie rá, mert fél fejjel magasabb volt nála. Erősen megragadta a lány karjait, de ő nem hagyta magát, s próbált szabadulni a vasmarok szorításából. Majd egy éles szúrást érzett az oldalán, egy tű mélyedt bele. Végül a vadász elengedte, hátrált a zöld ruhás lány, de óvatosak, bizonytalanok voltak a léptei. Szemére ködfátyol ereszkedett, s tudatát is álmosító érzés lengte be. Végül elmosódott minden, a sötétség pedig, mint régi kegyes játszótárs ölelte körbe.

A kelő nap fénye, meleg, cirógató kedvességgel űzte el az álmot hősnőnk szeméből. Számára egy ismeretlen helyen ébredt. Kék tapéta borította a falakat, s különböző fehér minták szolgáltak díszítéséül. Ő maga egy hatalmas ágyban feküdt, melyben apró méretét tekintve képes lett volna elveszni. Szolid bútorok szolgáltak berendezés gyanánt, melyek fehér szegélye és tengerkék huzata tökéletesen passzolt a tapétához. Néhány virág bújt meg egy-két sarokban, ezáltal melegebbé téve a szobát. Miután minden egyes szegletét szemügyre vette, úgy döntött ideje körbenézni és talán nem ártana távoznia sem. Ám, amint leszállt az ágyról meglepetésben volt része. Eltűnt a zöld ruha és helyette kobaltkék csipkés hálóing ölelte körbe alakját. Akár a porcelán, olyan törékenynek tűnt. Csodálkozásából halk kopogás zökkentette ki, majd belépett a vadász, akivel az erdőben találkozott.

-          Jó reggelt! Hm, jól gondoltam, valóban jól áll neked ez a ruha, de ettől függetlenül nappal nem mászkálhatsz benne. Tessék, ezt vedd fel. – Odahajított a lánynak egy csodás, hófehér színben pompázó ruhát. Ujjai csipkében végződtek és a hátát is csodás csipke borította

-          Mégis miért kéne ezt elfogadnom és hallgatnom rád? Azonban van egy sokkal fontosabb dolog, ami foglalkoztat… Hol vagyok és ki vagy te? – szegezte a fiúnak kérdéseit, közben pedig ridegen meredt rá.

-          Ó, valóban, még be sem mutatkoztam. A nyugati királyság legifjabb hercege, Lucem Melhior fia, Szevér. Te pedig most az egyik vadászkastélyomban vagy. Nos, immár, hogy tudod, hogy ki vagyok, illő lenne neked is bemutatkoznod.

-          Csak egy egyszerű, szegény lány vagyok, ahogy te is neveztél. Ezért nem is értem, hogy miért raboltál el? – szegezte vádlón Szevérnek a kérdést, akiről immár eltűnt a vadászöltözet és elegáns fehér inget és szürke nadrágot viselt.

-          Ha valóban csak egy egyszerű szegény lány lennél, most nem beszélgetnél velem. Láttam, amit láttam, bár kissé bizonytalan vagyok elméletemben, ettől függetlenül még is itt vagy. Most pedig válaszolj kérdésemre, hogy hívnak? – szegezte a lánynak a kérdést, aki bizonytalanul jártatta ide-oda szemét.

-          … Aina. A nevem Aina, most pedig remélem boldog vagy. – oly halkan ejtette ki a nevét, hogy a herceg elsőre nem hallotta meg. Aina… szinte idegenként hangzott saját szájából a neve. Hisz eddig senkinek nem árulta el, mert nem is kellett. Az erdőben mindenki ismerte és tudta, de ember előtt sosem mondta.

-          Aina. – ízlelgette a herceg, úgy tűnt kedvére való. Huncut, rosszat sejtető mosoly jelent meg arcán és végigmérte a lányt, de mintha valami hiányzott volna. Kérdő tekintetét a lányéba mélyesztette – Mégis milyen Aina?

-          Csak Aina, nincs vezetéknevem. Ezzel az egy névvel születtem. – felelte magyarázat gyanánt. Bár tudta jól, szüleit, hogy nevezték, úgy érezte titokban kell tartania élete végéig

-          Ez roppant érdekes, de van valami, ami ennél is kíváncsibbá tesz! Te egy… Álomhozó vagy?! -  e szó hallatán a kobaltkék ruhát viselő személy lába kővé vált,s meghűlt a vére. Rémület lett rajta úrrá, és tekintetében is tükröződni látszott egy másodpercig. Majd összeszedte magát, s amilyen határozottan csak tudta, válaszolt Szevér kérdésére

-          Nem. Mily esztelen ötlet, mégis hogy fordult meg a fejedben? Mindenki tudja jól, hogy az Álomhozók rég eltűntek.

-          Valóban mindenki tudja… Azonban tényleg eltűntek? – egyre közeledett Aina felé, ki eközben szorongatta a hófehér ruhát, s óvatosan hátrált, míg végül a falhoz ért. Szevér itt végül lecsapott rá, oldalról karjaival elzárt minden menekülési utat. – Ugyan, mégis mitől félsz ennyire? Az igazság egyáltalán nem fáj. Bár, ha a titkod tovább őrizted volna még, jobban kellett volna figyelned! Nem ejtesz át, tudom jól, hogy ki vagy. Az utolsó Álomhozó, ami pedig a legszebb, hogy az enyém! – őrült volt a tekintete és vad tűz lobogott benne. Aina sosem gondolta volna, hogy a Tündekirály egyik fia ily romlott szívű lenne. Szevér egyik kezét felemelte, végigsimított a lány arcán. Aina számára minden egyes érintés perzselt, és undort váltott ki belőle! Ellökte magától és futni kezdett a kijárat felé. Úgy érezte, mintha egy labirintusba csöppent volna. Végeláthatatlan kanyargó folyosók, hűvös vádló fehér színben. Egyre inkább félelmet és ellenszenvet keltett benne ez a hely. Zihálva ért a bálterembe. Szeme megakadt a terem túlsóvégében ülő személyen. A herceg volt, sötét, tengerkék szemét pedig a lányra meresztette – Ebből a kastélyból nem tudsz kijutni. Itt én uralkodom, legyen bármekkora is a hatalmad, a saját portámon nincs esélyed. Most pedig menj vissza a szobádba és öltözz fel, a folyosók arra vezetnek majd téged.

Úgy is lett, Aina pár percen belül megérkezett a szobájába. Ott hevert az ágyon kiterítve a csodás ruha. Szevérnek bár szíve nincs, az ízlése nem utolsó. Tökéletesen simult a lányra, kiemelte nőies domborulatait. Élete tizenhat esztendejében még sosem viselt ilyen finom és megmunkált öltözéket. Bármennyire is nem akarta beismerni, meseszépen festett, utána szoros fonatba fogta haját. Közben azon gondolkodott, miképp szökhetne meg. Talán az est leszálltakor lenne érdemes próbálkoznia, több esélye lenne a menekülésre... A nap további részét, sajnálatára Szevérrel töltötte, ki úgy tekintett rá, mint kedvenc játékára. Érezte, hogy birtokolni akarja. Sokan összekevernék a szerelemmel, s azt vélnék látni ragyogó kék szemében. De a szerelem és a birtoklási vágy között van egy vékonyka határ, mi olykor összemosódik. Talán szereti a lányt, de sokkal erősebb benne a másik érzés. Eljött az este, Aina távozni készült a szobájába, amikor egy váratlan vendég jelent meg.

-          Szevér, már megint átalakítottad a folyosókat? – szólt a férfias hang, majd meglepetten állt meg a társalgó közepén – Nem tudtam, hogy vendéged van. Örvendek a találkozásnak, a nevem Edvin, Szevér bátyja vagyok. – udvarias meghajlással köszöntötte a lányt

-          Részemről a szerencse. Úgy tűnik, egyesek még ismerik az illemet. – Aina a herceghez hasonlóan pukedlizett egyet. Edvin sokkalta rokonszenvesebb volt, mint fivére

-          Szevér, már megint mit tettél? – vádlón szegezte testvéréhez a kérdést

-          Nem kell aggódnod bátyám, semmi olyat nem tettem, ami nem állt volna jogomban. Hisz Aina az én tulajdonom. – önteltség sugárzott szavaiból, élvezte, hogy testvére orra alá dörgölheti, mert oly értékes kincset szerzett, mely senki másnak nincs

-          Tisztában vagy vele, hogy ő egy személy, nem pedig tárgy? Nem birtokolhatod, s tarthatod fogva. – hitetlenkedve hallgatta öccsét, hogy változhatott meg ennyire

-          Ó, már pedig igen! Ő csak az enyém. – élvezte, ahogy egyre többször elmondja és tudatosítja, hogy Aina már pedig az ő játéka. A további csevejt, szilánkok robaja zavarta meg. A személy, aki miatt a vita kialakult, az ablakon keresztül kiugrott, hogy szabaduljon börtönéből. A fivérek megdöbbenve tekintettek a törött ablakra, s a szétszóródott szilánkokra

Ahogy Aina zuhant, a haláltól való félelme beivódott minden egyes porcikájába. Hatméternyi magasságból ugrott le, s most egyre csak közeledett az alatta lévő folyó felszínéhez, mely visszatükrözte az éjszakai eget. Hangos csobbanással érkezett meg. Tüdeje összeszorult, oxigénért kiáltott. Amilyen gyorsan csak tudott, a felszínre tört, s esetlenül a partra vergődött. Testébe néhol, szilánkok darabjai fúródtak, éles, szúró érzést hagyva. Több helyen vérzett, hófehér, csipkeruháját, vörös vércseppek díszítettek. Már nem volt semmi csodás benne. Elszakadt, véres lett és teljesen elázott. Aina összeszedte erejét és futásnak iramodott. Ez az egyetlen hátrány, ha valaki Álomhozó. Bárhol, bárkinek, bármilyen álmot, varázst képes vagy létrehozni, csak magadon nem fog. A saját varázslatod magadnak nem árt, de nem is használ. Minden erőnek van gyenge pontja, az Álomhozóké pedig ez. Az övé is, aki az utolsó Álomhozó. Félelemmel szívében rohan a sötét, kietlen erdőben. Cseppet sem hasonlít otthonára, itt minden halott, rideg és beteg… Kietlen táj, mely a sötét lények számára kedves otthont ad. Rohan előre, bár nem tudja hová vezet az út. Minél messzebb akar kerülni Szevértől és az emberektől.  Az ő bűnük, hogy a szülei nem élnek, s a többi Álomhozó. Mind a két királyság kihasználta erejüket és egymás ellen uszította őket, míg végül nagyon kevesek maradtak. Az a pár ember, aki túlélt, elvitte egy sötét, halált hozó, lény. Próbáltak küzdeni ellene, de legyengültek voltak, s végül odavesztek. A lény is eltűnt, nem látta senki azóta, de kegyetlen, félelmet terjesztő aurája, érződik az egész Birodalomban!  Aina látása egyre homályosult, testén pedig kezdett úrrá lenni a kimerültség. A sebei fájtak, ami tovább nehezítette minden egyes lépését. Futott tovább erőtlenül, amikor megbotlott egy gallyban és a földre zuhant. Esetlenül próbált feltápászkodni, de nem sikerült. Arca ismét az avarba simult, szemei kutattak az esti égbolt után, de sűrű felhők hada övezte be. Lassan pislogott párat, igyekezett kiűzni szeméből a homályos foltokat és a fáradtságot. Azonban egyik pislogását követően, álomba hívta elméjét, meggyötört teste.

Az Álomhozót, álmából egy csiklandozó érzés ébresztette fel. Hajkoronája szanaszét bomlott, s egy rakoncátlan tincse, az orra hegyét komisz módon csiklandozta. Körülkémlelt, félelem lett úrrá rajta. Emlékezete szerint az erdőben vesztette el eszméletét, ám most egy elegáns, meleg szobában tért magához. Ijedtében ülő helyzetbe tornázta magát, de azonnal meg is bánta tettét. A szilánkok okozta sebek, keserves kínnal nyilalltak testébe.

-          Aú! – jajdult fel a lány. Karjai és felsőteste sajgó lázban égett. Közben végigjáratta tekintetét a szobán, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem került vissza a herceg kastélyába. Akkor még is hol van? Hasonló, elegáns és fenséges bútordarabok, melyek csupán sötét színükben térnek el előző ideiglenes szobájához képest. Óvatosan nekidöntötte a hátát az ágytámlának, közben pedig észrevette a karosszékben ülő férfit. Az ablak mellett ült, néhány apró fénysugár talált magának utat, a két függöny találkozásánál. Bár ez a fény nem engedte láttatni figyelője arcát. Hirtelen felállt, majd a lányhoz lépett.

-          Ideje, hogy felébredtél, már kezdtem aggódni. – szólalt meg lágy, markáns hangján. Aina azonnal beleveszett éjfekete szemébe, melyből meleg gyengédség áradt. Úgy érezte minden félelme és fájdalma tovatűnik, ha e csodás íriszt nézheti. – Sosem reméltem, hogy ismét láthatlak, most pedig mégis itt vagy mellettem. Az évek folyamán még gyönyörűbb lettél! Sajnos, viszont te nem emlékszel rám. – az utolsó mondatára megváltozott a hollófekete hajú, fiú hangja. Szomorúvá vált, és idegesen túrt, kissé megnőtt hajába

-          Valóban nem, vagyis nem tudom… - erőtlen és fáradt volt a lány hangja, alig hallható – A szemeid annyira telve vannak gyengédséggel és szeretettel, én pedig… úgy érzem, mintha egyszer már láttam volna.

-          Igen, egyszer. Réges-régen a múltban, ifjú gyermekkorunkban. Mikor ezer könny áztatta gyönyörű, barna szemed és a magány mardosta lelkedet. Segítettél egy kisfiún, aki az erdőben elveszett, s a halál sötét leple majdnem magával vitte. Megmentetted az életem Aina, és ezt sosem feledem! – bússá vált a tekintete, hogy ismét elmerült régi emlékeiben, de a végén, csupán a boldogság és az elszántság tükröződött benne

-          Tudod a nevem, s azt is, hogy ezen kívül kivagyok. – a zavar ráncai jelentek meg az ifjú hölgy homlokán – Én azonban nem tudom, hogy te ki vagy, bármennyire is igyekszem. – meredt kérdőn a fiúra és türelmetlenül várta válaszát

-          Orion vagyok, a Rémkirály fia. Te pedig most a kastélyban tartózkodsz, miután az erdőben találtam rád ájultan, Álomhozó. – aggódó pillantást vetett mindeközben Ainára

A lány szeme tágra nyílt, hitetlenség és öröm jelei keveredtek arckifejezésében. Annyi kérdése és mondanivalója támadt, hogy hirtelen azt sem tudta melyikbe kezdjen bele. A felismerés, mint villámcsapás egy pillanat alatt tört rá. El sem hitte, hogy igaz! Sok éven át, csupán egy álomnak hitte, de valóban megtörtént. Aznap annyira maga alatt volt és zavarodott, hogy csupán álomnak tudta be. Azon a napon veszítette el a szüleit, a Tündekirály egy olyan csatába küldte őket, mely előre bukásra volt ítélve. Öt évesen oly kínokat élt át, hogy egy átlagos gyermek meg sem értené. Azonban ő egyike volt a népének tagjai közül, s tudta, jól, hogy eme élet, melybe született mivel jár. Napszálltakor sötét, hideg fátyolba borult minden, úgy érezte az erdő vele együtt gyászol, s akkor pillantott meg egy árnyékot, a nagy tölgy tövében. Nála két évvel idősebb fiú feküdt ott, akit a végzet készült magával ragadni.  Annyira hihetetlen és homályos minden részlet. Ezért is hitte világéletében, hogy csupán a képzelete szüleménye volt, a magányos éjszakán. Most pedig kiderült, hogy mégsem.

-          Emlékszem… Egy gyászoló alkonyat képe, amelyre mindig gyermekkori álomként tekintettem. – nézett rá, eközben a torkában dobogott a szíve, mert elöntötték az érzések – Emlékszem! – hangsúlyt adva hangjának kiáltott fel és könnycsepp gyűlt szemébe. Forró arcán hűsítve gördült végig

-          Ez engem pedig elmondhatatlan örömmel tölt el! – gyengéden megérintette az arcát, ujjai követték könnye útvonalát, majd egy gyors mozdulattal letörölte a cseppet  

Aina biztonságban érezte magát, régi barátjaként tekintett a Rémhercegre. Egész nap beszélgettek és kellemesen érezték magukat. Napnyugta tájt a herceg elhagyta a szobát, figyelembe véve, hogy a lánynak pihenésre van szüksége.  Orion másnap ismét meglátogatta az Álomhozót, akinek sokat javult az állapota. Körbevezette a kastélyban, egy rövid sétát tervezett számukra csupán, azonban Aina, az erkélyhez vezető útra fordult és nem tágított. Szerette volna a látni, a kastélyt körülölelő kertet, de nem várt meglepetésben volt része. A szóbeszédek a csodás, vörös rózsában pompázó kertről… Csak elszáradt bokrokat talált. A fekete szem gazdája, aki a lány minden egyes lépését figyelemmel kísérte látta a szomorúságot a szemében. Együtt érzőn megérintette a lány vállát, majd egy nehéz sóhaj hagyta el ajkát. Orion mesélt Ainának a kert egykori csodás pompájáról, mindketten elmerültek az emlékekben. Majd az Álomhozó mosolyra húzta a száját, két karját pedig a kert felé tárta. Lágy fuvallat lengte körbe a teret, s mintha apró csillámok ragyogtak volna mindent be. Burjánzó növények népesítették be ismét a királyi udvart, a rózsák eleven skarlát színben tündököltek. A két fiatal egy ideig még elmerült a csodás képben, mely eléjük tárult, végül a fiú visszakísérte Ainát a szobájába. Aznap este az Álomhozót kínzó álmok gyötörték, nem rémálom volt, inkább valami zord és fenyegető. Nem volt véletlen… Ritkán használta erejét, főleg ilyen nagymértékben. Megérezte a könyörtelen erő Ainát, az utolsó Álomhozót, aki még élt és nem kebelezte be. Elindult, a sötét gomolygó felhő, a formátlan szörnyeteg, nyomában pedig csak pusztulás maradt.
Főhősnőnk pár nap elteltével, szinte teljesen felépült. Orionnal elindultak az erdőbe egy kis sétára, bár az nem bizonyult túl kellemesnek. Ugyanis a határ közelében egy váratlan személybe botlottak.

-          Na, lám csak kit látnak szemeim! A Rémherceg és az én Álomhozóm. Micsoda meglepetés. Minden bizonnyal azért vagy itt Orion, hogy visszaszolgáltasd azt, ami az enyém. – önelégült hangnemben és gőgös kiállással beszélt a keleti királyság trónörökösével

-          Attól tartok ki kell, hogy ábrándítsalak. Aina nem egy tárgy, érző, emberi lény, ha eddig még nem vetted volna észre. Bár ez sosem volt az erősséged… Elmesélte, hogy fogságban tartottad. Nem ártana változtatni a magatartásodon, Szevér! – védőn maga mögé vonta a lányt és úgy intézte társalgó partnerének mondandóját

A két királyi sarj, heves vitába kezdett. Természetesen a tárgya a mi hősnőnk volt, aki egy darabig csendben tűrte és nem is szándékozott beleszólni a beszélgetésbe, míg valaki, vagy inkább valami fel nem tűnt a színen. Ainában megfagyott a vér, érezte a zord, rideg aurát, mely pár nappal előtti estén csapott le rá. Most azonban fenyegetőbb és közelibb volt. Alaktalan, fekete sötétség gomolygott előttük, amelyen nem lehetett átlátni. Erre már a két herceg figyelme is a közeledő veszélyre irányult. Ahogy közeledett a formátlan szörnyeteg, aki az eldobott álmokból született, égő, perzselő szagot hagyott a levegőben. A fiatalok futásnak iramodtak, tudták, hogy nincs esélyük ellene. Zihálásuk töltötte be az erdő csendjét, szívük a torkukban dobogott, maga a halál loholt a sarkukban! Zörögtek a talpuk alatt a levelek, ágak reccsentek, s nyomukba még mindig ott jött fenyegetőn a végzet. Az erdő egyre ritkult, a fák eltűntek, hőseink egy tisztásra érkeztek. Nem volt menekvés, búvóhely! Túl késő volt, a sötétség körülvette őket. Remény vesztve próbálták megtalálni egymást, mert elszakadtak, s az orruk hegyéig sem láttak!

-          Aina! AINA! – kiáltotta Orion kétségbeesett hangon, de választ nem kapott. Csak teltek a percek, s a halál fagyos érzése ivódott bele vérükbe. Kezdett szertefoszlani a remény, a hit. Szinte megtörten álltak és küzdöttek az ellenséggel – AINA, SZERETLEK!

Ez az utolsó két szó, ez hallatszott csupán. Hallották mind Orion elkeseredett kiáltását. A trónörökösök elméjére homályos álom borult, majd elragadta őket. Nem éreztek semmit, nem hallottak semmit. Ez lenne a végük? Így jön el a befejezés? Nem… Erős, szikrázó napfény ébreszti őket álmukból. Ott fekszenek a tisztáson, hol elájultak. Körülöttük a szivárvány színében pompázó virágok gyűrűje. Minden békés és nyugodt, a levegőben boldogság érzése lengedez. A Rémherceg kábulatából feleszmélve aggódón néz körbe, de mindhiába. Tekintete többé nem leli meg azt, kire oly nagyon vágyik szíve. Térdei megcsuklanak, s a földre hull. A zöldellő mezőt egy szerelmes könnye áztatja. Egy olyan emberé, aki első szerelmét gyászolja… Eközben Tündehercegünk tombol dühében, mert egy valakit nem birtokolhatott, s már soha nem is fog. Két férfi, két szív, amely a lányért küzdött. Hősnőnk szíve vajon kiért dobogott? Már sosem tudjuk meg… Az utolsó Álomhozó élete is véget ért. Feláldozta életét, hogy megmentse otthonát és e két férfit. De válóban kihunyt élete lángja? Nem! Egyáltalán nem és soha nem is fog! Aina visszatért oda, ahová tarozott, visszatért önmagához és az otthonába. Visszatért hozzád, mert Aina nevének jelentése, képzelet. A TE képzeleted! Folytasd hát, amit ő elkezdett…