Utazás

    Egyszer felszálltam egy buszra és azóta is utazom. Az emberek változnak körülöttem. Én csak ülök, és nézem a folyton formálódó tájat. Utazom, de nem tudom mióta…  Megyek, de nem tudom hova… Emlékek törnek elő és csak nézem, elmerülök bennük.
    A múltat, ami olykor oly fájó és szívtelen. De mégis csodás! Ünnepek a családommal, nevetés a barátaimmal. És most hova lett minden? Miért maradtam egyedül? Mikor indultam el erre az útra? És mikor ér végre véget? Nem tudom mikor lesz vége, de talán nem is várom. Üresség van bennem, s egy csöppnyi fájdalom. Hiába vagyok körülvéve emberekkel, ők nem ismernek, nem látnak. Jönnek és mennek, senkit sem várnak. Ahogy sorra játszódnak le az emlékek, egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Forró és érzésekkel teli. Hiányoznak az emberek, akik eddig körülvettek, a családom és a barátaim. Majd eltűnik a kép. A busz megáll, az ajtó nyílik. Felállok és sietni kezdek, de nem tudok leszállni. Bezárt, fogva tart és nem tudok menekülni, de senkit sem érdekel. Visszaülök és nézem a tájat. Erdőket és a távolodó városokat. Majd ismét emlékek hada zúdul rám, de ez a jelen.  Egy bánatos és magányos lány, ki elveszített mindent! A családját, és barátait. Sírkő, ahol térdel és csak folynak a könnyei. A busz ismét megáll, az álom szertefoszlik. Menne, de nem teszi. Várja, hátha meglátja a jövőt, de az nem érkezik. Hol van? Miért nem jön? Ha látta a csodás múltat, a keserű jelent, miért nem látja a jövőt, ami rá vár? Az egész egy nagy homály…
   Végül leszáll. Az utazás véget ért. Megérkezett úti céljához. A temetőbe, ahol a szülei nyugszanak. Fehér liliomot tesz a sírra és sír. Most, már tudja mi a fontos az életben. A szeretet, a család és a boldog pillanatok. Nem kért a fájdalomból, mégis kapott. Egy lecke, mit örökre megjegyez. Becsüli az életet, mert tudja, hogy értékes!