Ha szárnyam lenne...

   Gyermekkoromban sokat álmodoztam arról, hogy milyen érzés lenne, ha megérinteném az eget, ha ujjamat gyengéden végighúznám a rajta és az lágyan hullámozna, akár a tenger.
   A fellegek határa, amely elképesztő magasságokba kúszik, s én egyszer megérinteném a választóvonalat. Bár tudtam, s most is tudom, bármennyire is szeretném, bárhogy próbálkoznék, ez egy lehetetlen álom. Mondhatni elérhetetlen. Minduntalan a szemem az égre tévedt. Nem győztem csodálni káprázatos festményeit, amelyet a színek végtelenével festett, s amellyel megajándékozott engem. Egy napon, ha szárnyakkal ébrednék, elmondhatatlan öröm töltene el. Mindaz, amiről eddig csak álmodtam, amit gyermeki szívemben reméltem, immáron valóság. Izgatottan és a boldogság melegével a szívemben gyengéden végigsimítanék a szárnyamon. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp végigszalad az arcomon, amit lázadó érzéseim engedtek útnak. A tenyerem belemerül a halványbarna tollak puhaságába. Olyan puha és gyönyörű, szinte körbeölel. Akár a galamb szárnya. A látszat ellenére azonban szilárd és rendíthetetlen, érzem az erejét, hogy milyen erős. Utat engedek a feltörekvő érzelmeimnek, amelyek egyre csak azt harsogják, hogy: Fel! Fel! FEL! Remegek az izgatottságtól, az örömtől, s némi félelem is bujkál bennem. Lenge nyári ruhában állok a tisztáson és óvatosan megemelem a szárnyam. Néhány ügyetlen szárnycsapás után elhatározom magam, hogy a félelmet kiűzöm szívemből. A következő próbálkozásom alkalmával sikerrel járok. A föld fölött lebegek csupán pár méterrel, de valami megmagyarázhatatlan érzés jár át. Érzem, ahogy lüktet az ereimben a vér, ahogy egyre gyorsul a szívverésem, én pedig tovább török előre, egyenesen az ég felé. Ahogy lebegek, béke és nyugalom jár át. Letekintek az alattam elterülő tájra és a látványtól eláll a lélegzetem. Mindig más szemszögből néztem a világot, mindenben kerestem a szokatlant, a varázslatot, az elképesztő oldalát. Most nem kell keresnem. Mindent tisztán látok és ez a kilátás elbűvöl. A virágmező, a tisztás, az erdő. Minden, ami körülvesz egy csodával egyenlő. A repülés felnyitotta szemem és csodás emlékekkel ajándékozott meg, pedig csupán most kezdtem. Néhány szárnycsapás után, már szelem is az eget. Egyfajta bizsergés járja át a testem, amint lenézek az előttem elterülő tájra. A szél gyengéden csiklandozza az arcom, s néhány kósza hajtincsem játékra hívja. Mindenem átjárja a melegség és érzem, ahogy belekap a szárnyamba a szél. Simogatja, játszik vele, olyan, mintha egy régi barátot köszöntene. Gyengéden körbeölel a fuvallat, ehhez hasonlót, még sosem tapasztaltam, esetleg álmaimban. Megpillantok néhány hófehér vattapamacsot, s gyermeki kíváncsiság vesz erőt rajtam. Az eszemmel tudom jól, hogy mi is egy felhő, de az érzelmeknek nehéz parancsolni és most nem is akarok. Izgatottan végighúzom a kezem a misztikus alakokat formázó, mindig változó alakú vattacukron. Mindig is úgy képzeltem, hogy amikor hozzáérek az lágy és puha érzés lesz. Most pedig valóban megteszem. Szinte kisiklik az ujjaim közt ez a hófehér varázslat. Közben pedig érzem, hogy valami lágyan csiklandozza a kezem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve alábukok a felhőbe.   A végén kuncogok magamon egy jót és kirázom barna tincseimből a vízcseppeket. Fürkészve az eget ráeszmélek, hogy a mai napnak lassacskán vége. A fényes korong a aludni tér, elbújva a messzi távolban lévő hegyek mögé. Ám búcsúzóul élénk színekkel festi meg az eget. A vörös, a narancs, a sárga és még sorolhatnám a megannyi színt, amelyek fenséges egységet alkotva elbűvölő látvánnyal köszönnek el. A bárányfelhők is megtelnek élettel. Halvány rózsaszínben tündökölnek, s tovább araszolnak a lemenő nap fényében. Bár vakító és erős a fénye, az utolsó sugarával melegséget hagy maga után. S következik a szürkület, a színek varázsa után a sötét. A táj aludni tér és én is érzem szárnyaim súlyát. Egy utolsó szárnycsapást teszek és a feketébe borult égbolt csillagokkal teli tengerében fürdőzöm néhány percet. Amint megérkezem a talajra, különös érzés kerít hatalmába. Ismerős, de mégis új. kellemetlen, fájdalmas, szinte fojtogató. Ezelőtt sosem figyeltem fel rá, de most… Most mindennél jobban érzem és ez béklyóként fon körbe. Nyugtalan az álmom, feszült. Minden egyes lélegzetvételem fájdalmas. A vállamon, mintha ezernyi súlyt viselnék. A szárnyaim megfeszülnek és remegnek, de ez a remegés más. Nem a mindent elsöprő boldogságtól ilyenek, nem… A fájdalom és kétségbeesés miatt reszket. A hosszú és gyötrelmes éjszaka után megérkezik a reményt hozó reggel. Kiugrom az ágyból és amilyen gyorsan csak tudok a tisztáshoz iramodok. Megrezegtetem szárnyaim és ahogy a levegőbe emelkedem a tüdőm megtelik levegővel. Légzésem egyenletes lesz, a fojtogató érzés pedig lassacskán eltűnik. Éjszaka nem értettem miért vett rajtam erőt a rosszullét, a fájdalom, de immáron tisztán értek mindent. A reggeli nap fénye melegséggel tölti meg a szívem, s közben a madarak ébredező csicsergése vesz körbe. Ébred a világ és csendben figyelem őket. lassú köröket írok a levegőben és csatlakozik hozzám néhány madár is. Először félnek és távolságot tartanak, majd egyre közelebb és közelebb merészkednek hozzám. Egyenletes szárnycsapásokkal szeljük az eget, tökéletes összhangban. A bizsergető érzés teljesen átjárja a testem. Érzem a szél illatát, s figyelem vidám játékát. összekuszál és megviccel, mint egy rosszcsont gyerek. Igen, ez mind hiányzott nekem. Megkóstoltam a szabadság ízét. Megértettem valódi jelentését. Eddig csupán az álmaimban és a könyvek teremtette világokban éreztem hasonlóan magam. Bár, az is csak halovány árnyéka volt az igazi szabadságnak. Olyan, mint amikor megízleled a kedvenc süteményed egy morzsáját, utána pedig hirtelen egy egész tálcával kapsz. Összehasonlíthatatlan, igaz? Ilyen a szabadság… A repülés megváltoztatott bennem mindent. Felnyitotta a szemem, új dolgokat láttam, értettem meg. Köztük azt is, hogy a földi élet fojtogató és béklyóival egyre csak magához láncol. Kalitkába zár és nem enged menekvést. Nem ad egy szabad percet, egy gondtalan pillanatot, tehertől és fájdalomtól nélküli életet. Meggyötör, kínoz, eltapos, magával, a földdel tesz egyenlővé. Egy szebb élettel, egy jobb jövővel hiteget, amely sosem jön el. Mindig a markában tart és el nem ereszt. A szabadság, az igazi szabadság, amire vágyunk sosem jön el. Esetleg, ha mégis, akkor nagyon szerencsésnek kell lennünk. Én megtapasztaltam a szabadságot, a repülés tett engem szabaddá és az álmaim. Az álmok és a remény tartotta életben azt a részem, ami a szabadság után vágyakozott. Most pedig a repülés keltette életre. A mai világban az embereknek nincs idejük semmire. Folytan a munka, a kötelezettségek, a szabályok… Ahogy már említettem: béklyóval fon körbe. Nem enged szórakozni, élvezni az életet. lassan minden szabályozva lesz. A boldogság, a mosoly eltűnik. A szabadság szertefoszlik. Egy olyan világ felé haladunk, amely semmi jóval nem kecsegtet, mégsem teszünk ellene semmit. Csak némán merengünk és ábrándozunk, pedig csak egy kis lökés kellene, hogy mindez megváltozzon. Egy ember tehetetlen, de együtt többre vagyunk képesek. Igaz, hogy csodálatos repülni, szállni a magasba és élvezni mindazt, amellyel a természet megajándékoz minket, de egyben szomorú is. Nincs, akivel megoszthatnám ezt a pillanatot, nincs még egy ember, aki ugyanúgy megértené ezt az érzést. Az érzést, amely elvágja a láncokat, felszabadít a béklyók alól, a fájdalmat és a kötöttségeket elűzi. A gondtalan boldogságot, az örömöt. A jelenben a kisbabák szemében lelhető fel ez az öröm, de diák, vagy felnőtt szemében nyomát sem leled.
   Ha másképp néznénk a világra, egymásra, megváltozna valami? Esetleg, ha nyitottabbak lennénk a világra, az a láncainkat is meggyengítené? Hogyha megállnánk és vennénk egy mély levegőt, majd feltekintenénk az égre. Bolondos ábrándjaink megtestesülésére. Szabaddá lennénk mind. Ha szárnyam lenne, ha szárnyunk lenne… Nincs ha! Tárd ki! Hisz, szárnyad van, csak még nem vetted észre.