Szerelem, mily hazug érzelem...

Ahogy a naplemente
Vörös, narancs és sárga,
Úgy ég bennem egy
hazug szenvedély.
Úgy ég, mindhiába.

Valóságnak tűnik,
De csalóka álom.
Álom, melyet e percben
Soha meg nem bánok.

A kioltott eleven láng - Prológus

A mai nap is elérkezett. Félve, rettegve, vagy éppen sóvárogva és boldogan vártuk a napot, amely meghatározza az életünket.
            Csupán egy papírlap, de mégis hatalmas erőt hordoz magában. Az írásbeli fél órája kezdődött, mindenki rendületlenül ír, töröl, jelölget. Olyan ez, mintha az összes jelenlévő diák egyetlen cérnaszálon táncolna több méternyi magasságban. Az ereink vadul lüktetnek, a szívünk olyan hevesen dobog, hogy hallani véljük a másikét is. S, hogy miért van ez a felhajtás, ez az idegjáték?  Az életünkért, a jövőnkért. Itt dől el, hogy sikeres, gazdag és boldog leszel, vagy középszerű, aki nem fürdik pénztengerben, de átlagos és boldog élete lesz. Hivatalosan nem léteznek ezek a csoportok, de mindenki tudja, hogy ez határozza meg az életünket. A három csoport: 1. Sikeresek, 2. Középszerűek, 3. Bukottak. Az utóbbiba olyan emberek tartoznak, akik haszontalanok, akiket lenéznek és semmibe vesznek. A munka, a segítség, amit nyújtani tudnának, törvénybe ütközik. A társadalom kirekesztettjei, hulladékai vagyunk, bár nem tehetünk arról, hogy olyan képességekkel születtünk, amelyek nem elfogadottak a mai világban. Ez az egyetlen papírlap véget vethet minden reményednek és ábrándodnak. Megpróbálhatod kijátszani a tesztet, vagy az utolsó pontnál bevallhatod, hogy milyen pályát képzeltél el magadnak, megmutathatod, hogy ki is vagy valójában. Én pontosan ezt tettem. Nem tagadom és nem is szándékozom letagadni önmagam. Kitöltöttem a lapot és hátradőlve figyelem osztálytársaim és jelenlegi barátaim, akik a hőség és a koncentráció miatt gyöngyöző homlokkal hajolnak az írásbeli fölé. Elviselhetetlen ez a tikkasztó meleg. Bár hajam kontyba tűztem, mégis érzem, ahogy egy izzadság csepp legördül a halántékomon. Elképzelem, ahogy a tengerparton a bokám nyaldossák a hullámok. A hűvös gyengédség, ami a tengerből árad mámorító. Felvillan egy emlék, amikor az osztállyal fürdőbe mentünk. A véget nem érő kacagások és tréfák. A barátaim vidám tekintete… A múlt homályába veszik majd. Egy hónap múlva, ha rám néznek, gyűlölet, közöny és undor fog sugározni szemükből. Miért lesz így? Mit írtam a lapra, amely a szeretetükből képes gyűlöletet formálni? Azt, hogy: író. Ez az egyetlen szó megváltoztat mindent. A jelentése hatalom, erő, veszély. Az emberek tudják, hogy a szavak mögött hatalmas erő rejlik. Végül is ezek a szavak döntik el az életünket. Akkor felmerül a kérdés, az írók, költők, miért a harmadik osztályba tartoznak? A válasz egyszerű. A hatalmuk miatt. Egyetlen sor, könyv, regény, vagy költemény mozgalmakat indít el. Haragot, káoszt szül, amely felborítja az emberek közti békét. Összecsapások lesznek, majd egyre jobban kinövi magát. Polgárháborút, esetleg háborút szül, amely a világot kínok közé taszítja. Kezditek megérteni a szavak erejét, s azok hatalmát, akik a tollat kezükben forgatják. Bűnök végtelen sora tapadhat a kezükhöz. Nem biztos, hogy megtörténik, de nagy az esély rá. Eme csapongó lelkű, s képzeletű emberek tettei kiszámíthatatlanok. Félnek tőlük, tőlünk… Hisz, amit nem jósolhatsz meg, s nem is irányíthatsz, az nyugtalanságot hoz a lelkedre. Nem köröznek, kínoznak, vagy csuknak börtönbe minket. Kalitkába zárnak, de nem ők irányítanak, csapán figyelnek minket. Mást nagyon nem tehetnek. Olyan a természetünk, akár az időjárás. Néha forró és heves, de olykor nyugodt és ijesztően hűvös. Nem tudni, hogy éppen melyik lesz, s az is megtörténhet, hogy valahol a kettő között ragadunk le. Egy hirtelen fordulat mint ez a szellő, amely kellemes hűvösséget hozott magával. Az óra csendes ketyegése, ami vad sípolásba kezdett. Ennyi volt. Lejárt az utolsó perc, s most sóhajok százai hangzanak fel. A tanár összeszedi a lapokat és távozik. Halotti a csend, de messze tőlem a sarokba szipogás figyelhető meg. Egy fiú éljenezve felkiált, a szipogó lány most már barátai körében zokog torz mosolygós arccal. Fellélegezhetünk, de meddig? Meddig tart vajon ez az éljenzés, az örömkacajok hangja, az elhullajtott boldog könnyek? Bárhová nézek, szikrázó mámorban úszik minden egyes tekintet. Ám legyen, én is elengedek egy mosolyt. Érzem, hogy szívemről legördült a kő, amelyet hosszú évekig hordoztam magamban, s azt is érzem, hogy most egy szikla nyomja. A nehezén túlestem, már csak a családom reakcióját kell túlélnem. A bátyám a Sikeresek közé tartozik, ő a család fénye, ragyogó csillaga. Aki kiemelkedett a Középszerűek közül és egyre magasabbra tör. Mikor elmondtam a szüleimnek, hogy nekem is határozott elképzeléseim vannak a jövőmmel kapcsolatban, kivirultak. Nem kérdezték, hogy mi, csupán elkönyvelték magukban, hogy követem bátyám a dicsőséges útján. Lassan sétálok haza, élvezem a pillanatot és azon töprengek, hogy milyen reakciót vált ki majd a hír a szüleimből. Bizonyára árulásnak tekintik majd és szégyellni fognak, de sosem kérdezték meg, hogy mi az, amiben ilyen rendíthetetlenül biztos vagyok. Végül is nem az ő hibájuk. A mai világban a lányok és a nők elhivatottak és tudatosak. Senki fejében nem fordulna meg ekkora őrültség. itt jövök én a képbe, az egyetlen kivétel. Írónak lenne átok és egyben áldás. átok, mert magányra és gyűlöletre vagy ítélve, a társadalom legaljához tartozol. Áldás, mert a világot, amely körülvesz, megadatott, hogy ezernyi szemszögből szemlélhesd. A hangok, a képek, a színek, nem csak az, aminek látszik. Mondhatni varázslat rejlik mind e mögött. Varázslat, csoda, elmerengve bennük, igen, így jutok haza. Anya sugárzó tekintete fogad. A zöld szemei még a sarki fénynél is káprázatosabbak. Vékony, de erős karjával magához ölel, majd egymásba font karral a nappaliba vezet. A cseresznyefa színű bútorok a nap fényében, mintha lángra lobbantak volna. A tapéta kacskaringós vonalai pedig öröm táncot járnának. Sugárzik az örömtől minden a helységben, s ez a hatalmas boldogság a családomtól jön. Apum és a bátyám is megölel, gratulál. Anyu oda terel minket az asztalhoz, amely roskadásig megtelt minden finomsággal. Könnyek szöknek a szemembe ennyi szeretet és boldogság láttán. A szikla, ami a szívemet nyomja, mintha tűhegyes volna. Mézszínű szememben könnyek gyülekeznek, majd egy lassan végig gördül az arcomon. A szemem, ami nem barna és nem is sárga, most fájón nézek vele a szeretett családomra. A szüleim azt hiszik, hogy a meghatottságtól sírok, de ez a fájdalom, amit nekik okozok. Erőt veszek magamon és egy csodás mosolyt erőltetek arcomra. Helyet foglalunk mind és derűsen csevegni kezdünk. Mikor mindennel végeztünk segítek anyunak összerakodni, majd a szobámba megyek. Levetem fekete szoknyám és fehér blúzom, helyette pedig rövid farmert és egy fehér-kék csíkos toppot húzok.  A kontyom megviselt, a hajtincseim szanaszét állnak ki belőle.  Kibontom és a vállamra engedem csoki barna hajam. A samponnak köszönhetően, amit használok, szinte még az illata is olyan. Pár pillanat múlva a loboncom rendezett, szép fonatba fogom.  A tükörképemet nézem. Igen, ilyen vidámnak és boldognak kell tűnnöm, mint most. Ki kell élveznem az utolsó hónapot, amit a családommal töltök. Ugyanis egy hónap elteltével kapjuk meg az írásbeli eredményeit. Amint ez az idő letelik a családom és a szeretteim szemében én is eltűnök létezni… Eleget téve a fogadalmamnak egy nappal az eredmények kiosztása előtt, behívtak az igazgatói irodába. Először meglepődtem, de utána átgondoltam a helyzetem és rájöttem, hogy csak egyetlen dolog miatt hívathattak. A feltételezésem pedig helytálló volt. Az igazgató úr kérdőn tolta elém az írásbelim eredményeit. Hangjában felháborodás és düh keveredett. Homlokát összeráncolva meredt rám szürke szemeivel. Csupán a vaskos íróasztal választott el minket, aminek nagyon örültem. Tudtam, hogy el fog jönni ez a beszélgetés és próbáltam lélekben felkészülni rá. Minden erőmet és elhatározásomat összeszedve válaszoltam a kérdésére. Amikor a papírra vettem azt az egy szót, hogy író, már akkor tisztában voltam a tetteim következményeivel. Bár egy kissé megrendült az önbizalmam, ahogy farkasszemet néztem az igazgatóval, de végül összeszedtem magam. Elmondtam neki, hogy nem tévedés, amit lát. Ez vagyok én, vagy legalábbis azzá válok. Író leszek, kerüljön bármibe. Senki és semmi nem változtathatja meg a döntésem. Elutasítottam a javító teszt írását és a felülvizsgálatot. Minek menjek keresztül még egyszer rajta, ha tudom, hogy az eredmény nem változik. A mondandóm után hosszú csend telepedett az irodára. Amikor az igazgató megemésztette a szavaimat, szánalmat sugárzó tekintettel nézett végig, majd kiküldött az irodájából. Magam mögött becsukva az ajtót sóhajtva dőltem neki a falnak. Továbbra is kitartott a hőség, a hűvös fal, pedig megnyugtatta az idegeimet. A könnyebbik részén tehát sikeresen túljutottam, most már csak a holnapi napot kell túlélnem. A szandálom csattogó hangját visszaverték a falak és miközben az osztályom felé tartottam megigazítottam a kontyom, mert egy rakoncátlan szál kibújt belőle.
            A döbbenet és a csend. A rémült és szörnyülködő arcok. Ahogy tudatosul az emberekben az elhangzott szavak súlya. Mint egy hullám, úgy söpör végig a termen a felismerés, én pedig az emelvényről tökéletesen látom. Most kell igazán erősnek lennem. Felvállaltam önmagam,ami az emberek gyűlöletével jár együtt. Mosolyogva átveszem a tesztem eredményeit és így sétálok a családomhoz. A szemükben értetlenség, fájdalom és árulás tükröződik. Tudtam, hogy fájni fog, de nem gondoltam volna, hogy ekkora kín lesz. Hirtelen csípni kezd az arcom, majd lüktet. Beletelik egy kis időbe, mire felfogom, hogy anya felpofozott. Megérintem a helyét és fájdalmasan elmosolyodom. Elfojtom a kitörni készülő könnyeim, nagy nehezen megtanultam uralni. Tudom, hogy most mi következik, de megelőzöm őket. Megköszönöm a tizenöt, amit velük élhettem át és elbúcsúzok tőlük. Csak néznek csalódottan és tehetetlenül… Mikor az igazgató szólítja  a következő diákot már rá figyelnek. Egy magas fekete hajú fiú lép az emelvényre, az arca karizmatikus, a testtartása magabiztosságra utal. Ő a sikeresek közé tartozik. A szüleim csak nézik, minden figyelmüket rá összpontosítják. A búcsú megtörtént, így hát mennem kell… Az előző napokban mindent becsomagoltam. Lassan bandukolok a szülőházam felé és a telefonon hívom a költöztetőket. Mire hazaérek, már nagyban rakodnak. Bemegyek a szobámba, amely mint egy csontváz vesz körbe. Kezem még mindig ökölbe szorítom, már kitudja milyen rég óta, s csak most veszem észre, hogy tenyeremben kiserkent a vérem. Kinyitom a tenyerem és hagyom, had folyjon végig a kezemen. Még egy utolsó pillantás és elhagyom a szobám. Beszállok az autóba és elindulunk oda, ahol a következő otthonom lesz. Oda, ahol a harmadik csoport diákjai élnek, a bukottak. Az egyetlen hely, ahol elviselnek, az a Hubert Középiskola Delikvenseknek*, vagy ahogy mindenki nevezi: Hulladék Középiskolás Diákok otthona.

*delikvens – tettes vagy csintalan személy

Egy lépés...

Tellegek, bellegek
Nem futok, nem lépek.
Tekintetem ide-oda száll,
De nem teszek semmit, hogy eljussak hozzá.
Vagy tennék, s már nem tudok?

Falak vesznek körbe születésem óta.
Mennék, de nem tudok.
Hiába ketyeg az óra.

Megakadtam, mint a mutató,
Amely az idő fogságába rekedt.
Sem előre, sem hátra,
Mert a múltban élek még mindig.
De mind hiába...

Régi önmagad küzd,
De a jövőm se adja fel!
A kettészakadt időben
Sorsom végül én döntöm el.

Hó

Süvítve száll a szél,
S hordja a havat mindenfelé.

A csupasz, meztelen világra
köpenyt terít,
Hófehér álomba hív.

Fagyos és rideg.
Mindenki fél,
Hogy e hideg szépség a szívéig ér.

A vadsága csupán egy álca,
Melegséget hordoz magába.

Ezt tudjuk jól mind, hisz
A mosolyunknál nagyobb
bizonyíték nincs.

Zengő dalként száll a kacaj
a hóban,
Megolvasztja a rideg szíveket.
S táncra hívja a régmúlt emlékeket.

 

Ha szárnyam lenne...

   Gyermekkoromban sokat álmodoztam arról, hogy milyen érzés lenne, ha megérinteném az eget, ha ujjamat gyengéden végighúznám a rajta és az lágyan hullámozna, akár a tenger.
   A fellegek határa, amely elképesztő magasságokba kúszik, s én egyszer megérinteném a választóvonalat. Bár tudtam, s most is tudom, bármennyire is szeretném, bárhogy próbálkoznék, ez egy lehetetlen álom. Mondhatni elérhetetlen. Minduntalan a szemem az égre tévedt. Nem győztem csodálni káprázatos festményeit, amelyet a színek végtelenével festett, s amellyel megajándékozott engem. Egy napon, ha szárnyakkal ébrednék, elmondhatatlan öröm töltene el. Mindaz, amiről eddig csak álmodtam, amit gyermeki szívemben reméltem, immáron valóság. Izgatottan és a boldogság melegével a szívemben gyengéden végigsimítanék a szárnyamon. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp végigszalad az arcomon, amit lázadó érzéseim engedtek útnak. A tenyerem belemerül a halványbarna tollak puhaságába. Olyan puha és gyönyörű, szinte körbeölel. Akár a galamb szárnya. A látszat ellenére azonban szilárd és rendíthetetlen, érzem az erejét, hogy milyen erős. Utat engedek a feltörekvő érzelmeimnek, amelyek egyre csak azt harsogják, hogy: Fel! Fel! FEL! Remegek az izgatottságtól, az örömtől, s némi félelem is bujkál bennem. Lenge nyári ruhában állok a tisztáson és óvatosan megemelem a szárnyam. Néhány ügyetlen szárnycsapás után elhatározom magam, hogy a félelmet kiűzöm szívemből. A következő próbálkozásom alkalmával sikerrel járok. A föld fölött lebegek csupán pár méterrel, de valami megmagyarázhatatlan érzés jár át. Érzem, ahogy lüktet az ereimben a vér, ahogy egyre gyorsul a szívverésem, én pedig tovább török előre, egyenesen az ég felé. Ahogy lebegek, béke és nyugalom jár át. Letekintek az alattam elterülő tájra és a látványtól eláll a lélegzetem. Mindig más szemszögből néztem a világot, mindenben kerestem a szokatlant, a varázslatot, az elképesztő oldalát. Most nem kell keresnem. Mindent tisztán látok és ez a kilátás elbűvöl. A virágmező, a tisztás, az erdő. Minden, ami körülvesz egy csodával egyenlő. A repülés felnyitotta szemem és csodás emlékekkel ajándékozott meg, pedig csupán most kezdtem. Néhány szárnycsapás után, már szelem is az eget. Egyfajta bizsergés járja át a testem, amint lenézek az előttem elterülő tájra. A szél gyengéden csiklandozza az arcom, s néhány kósza hajtincsem játékra hívja. Mindenem átjárja a melegség és érzem, ahogy belekap a szárnyamba a szél. Simogatja, játszik vele, olyan, mintha egy régi barátot köszöntene. Gyengéden körbeölel a fuvallat, ehhez hasonlót, még sosem tapasztaltam, esetleg álmaimban. Megpillantok néhány hófehér vattapamacsot, s gyermeki kíváncsiság vesz erőt rajtam. Az eszemmel tudom jól, hogy mi is egy felhő, de az érzelmeknek nehéz parancsolni és most nem is akarok. Izgatottan végighúzom a kezem a misztikus alakokat formázó, mindig változó alakú vattacukron. Mindig is úgy képzeltem, hogy amikor hozzáérek az lágy és puha érzés lesz. Most pedig valóban megteszem. Szinte kisiklik az ujjaim közt ez a hófehér varázslat. Közben pedig érzem, hogy valami lágyan csiklandozza a kezem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve alábukok a felhőbe.   A végén kuncogok magamon egy jót és kirázom barna tincseimből a vízcseppeket. Fürkészve az eget ráeszmélek, hogy a mai napnak lassacskán vége. A fényes korong a aludni tér, elbújva a messzi távolban lévő hegyek mögé. Ám búcsúzóul élénk színekkel festi meg az eget. A vörös, a narancs, a sárga és még sorolhatnám a megannyi színt, amelyek fenséges egységet alkotva elbűvölő látvánnyal köszönnek el. A bárányfelhők is megtelnek élettel. Halvány rózsaszínben tündökölnek, s tovább araszolnak a lemenő nap fényében. Bár vakító és erős a fénye, az utolsó sugarával melegséget hagy maga után. S következik a szürkület, a színek varázsa után a sötét. A táj aludni tér és én is érzem szárnyaim súlyát. Egy utolsó szárnycsapást teszek és a feketébe borult égbolt csillagokkal teli tengerében fürdőzöm néhány percet. Amint megérkezem a talajra, különös érzés kerít hatalmába. Ismerős, de mégis új. kellemetlen, fájdalmas, szinte fojtogató. Ezelőtt sosem figyeltem fel rá, de most… Most mindennél jobban érzem és ez béklyóként fon körbe. Nyugtalan az álmom, feszült. Minden egyes lélegzetvételem fájdalmas. A vállamon, mintha ezernyi súlyt viselnék. A szárnyaim megfeszülnek és remegnek, de ez a remegés más. Nem a mindent elsöprő boldogságtól ilyenek, nem… A fájdalom és kétségbeesés miatt reszket. A hosszú és gyötrelmes éjszaka után megérkezik a reményt hozó reggel. Kiugrom az ágyból és amilyen gyorsan csak tudok a tisztáshoz iramodok. Megrezegtetem szárnyaim és ahogy a levegőbe emelkedem a tüdőm megtelik levegővel. Légzésem egyenletes lesz, a fojtogató érzés pedig lassacskán eltűnik. Éjszaka nem értettem miért vett rajtam erőt a rosszullét, a fájdalom, de immáron tisztán értek mindent. A reggeli nap fénye melegséggel tölti meg a szívem, s közben a madarak ébredező csicsergése vesz körbe. Ébred a világ és csendben figyelem őket. lassú köröket írok a levegőben és csatlakozik hozzám néhány madár is. Először félnek és távolságot tartanak, majd egyre közelebb és közelebb merészkednek hozzám. Egyenletes szárnycsapásokkal szeljük az eget, tökéletes összhangban. A bizsergető érzés teljesen átjárja a testem. Érzem a szél illatát, s figyelem vidám játékát. összekuszál és megviccel, mint egy rosszcsont gyerek. Igen, ez mind hiányzott nekem. Megkóstoltam a szabadság ízét. Megértettem valódi jelentését. Eddig csupán az álmaimban és a könyvek teremtette világokban éreztem hasonlóan magam. Bár, az is csak halovány árnyéka volt az igazi szabadságnak. Olyan, mint amikor megízleled a kedvenc süteményed egy morzsáját, utána pedig hirtelen egy egész tálcával kapsz. Összehasonlíthatatlan, igaz? Ilyen a szabadság… A repülés megváltoztatott bennem mindent. Felnyitotta a szemem, új dolgokat láttam, értettem meg. Köztük azt is, hogy a földi élet fojtogató és béklyóival egyre csak magához láncol. Kalitkába zár és nem enged menekvést. Nem ad egy szabad percet, egy gondtalan pillanatot, tehertől és fájdalomtól nélküli életet. Meggyötör, kínoz, eltapos, magával, a földdel tesz egyenlővé. Egy szebb élettel, egy jobb jövővel hiteget, amely sosem jön el. Mindig a markában tart és el nem ereszt. A szabadság, az igazi szabadság, amire vágyunk sosem jön el. Esetleg, ha mégis, akkor nagyon szerencsésnek kell lennünk. Én megtapasztaltam a szabadságot, a repülés tett engem szabaddá és az álmaim. Az álmok és a remény tartotta életben azt a részem, ami a szabadság után vágyakozott. Most pedig a repülés keltette életre. A mai világban az embereknek nincs idejük semmire. Folytan a munka, a kötelezettségek, a szabályok… Ahogy már említettem: béklyóval fon körbe. Nem enged szórakozni, élvezni az életet. lassan minden szabályozva lesz. A boldogság, a mosoly eltűnik. A szabadság szertefoszlik. Egy olyan világ felé haladunk, amely semmi jóval nem kecsegtet, mégsem teszünk ellene semmit. Csak némán merengünk és ábrándozunk, pedig csak egy kis lökés kellene, hogy mindez megváltozzon. Egy ember tehetetlen, de együtt többre vagyunk képesek. Igaz, hogy csodálatos repülni, szállni a magasba és élvezni mindazt, amellyel a természet megajándékoz minket, de egyben szomorú is. Nincs, akivel megoszthatnám ezt a pillanatot, nincs még egy ember, aki ugyanúgy megértené ezt az érzést. Az érzést, amely elvágja a láncokat, felszabadít a béklyók alól, a fájdalmat és a kötöttségeket elűzi. A gondtalan boldogságot, az örömöt. A jelenben a kisbabák szemében lelhető fel ez az öröm, de diák, vagy felnőtt szemében nyomát sem leled.
   Ha másképp néznénk a világra, egymásra, megváltozna valami? Esetleg, ha nyitottabbak lennénk a világra, az a láncainkat is meggyengítené? Hogyha megállnánk és vennénk egy mély levegőt, majd feltekintenénk az égre. Bolondos ábrándjaink megtestesülésére. Szabaddá lennénk mind. Ha szárnyam lenne, ha szárnyunk lenne… Nincs ha! Tárd ki! Hisz, szárnyad van, csak még nem vetted észre.

  

Utazás

    Egyszer felszálltam egy buszra és azóta is utazom. Az emberek változnak körülöttem. Én csak ülök, és nézem a folyton formálódó tájat. Utazom, de nem tudom mióta…  Megyek, de nem tudom hova… Emlékek törnek elő és csak nézem, elmerülök bennük.
    A múltat, ami olykor oly fájó és szívtelen. De mégis csodás! Ünnepek a családommal, nevetés a barátaimmal. És most hova lett minden? Miért maradtam egyedül? Mikor indultam el erre az útra? És mikor ér végre véget? Nem tudom mikor lesz vége, de talán nem is várom. Üresség van bennem, s egy csöppnyi fájdalom. Hiába vagyok körülvéve emberekkel, ők nem ismernek, nem látnak. Jönnek és mennek, senkit sem várnak. Ahogy sorra játszódnak le az emlékek, egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Forró és érzésekkel teli. Hiányoznak az emberek, akik eddig körülvettek, a családom és a barátaim. Majd eltűnik a kép. A busz megáll, az ajtó nyílik. Felállok és sietni kezdek, de nem tudok leszállni. Bezárt, fogva tart és nem tudok menekülni, de senkit sem érdekel. Visszaülök és nézem a tájat. Erdőket és a távolodó városokat. Majd ismét emlékek hada zúdul rám, de ez a jelen.  Egy bánatos és magányos lány, ki elveszített mindent! A családját, és barátait. Sírkő, ahol térdel és csak folynak a könnyei. A busz ismét megáll, az álom szertefoszlik. Menne, de nem teszi. Várja, hátha meglátja a jövőt, de az nem érkezik. Hol van? Miért nem jön? Ha látta a csodás múltat, a keserű jelent, miért nem látja a jövőt, ami rá vár? Az egész egy nagy homály…
   Végül leszáll. Az utazás véget ért. Megérkezett úti céljához. A temetőbe, ahol a szülei nyugszanak. Fehér liliomot tesz a sírra és sír. Most, már tudja mi a fontos az életben. A szeretet, a család és a boldog pillanatok. Nem kért a fájdalomból, mégis kapott. Egy lecke, mit örökre megjegyez. Becsüli az életet, mert tudja, hogy értékes!