Egy lépés...

Tellegek, bellegek
Nem futok, nem lépek.
Tekintetem ide-oda száll,
De nem teszek semmit, hogy eljussak hozzá.
Vagy tennék, s már nem tudok?

Falak vesznek körbe születésem óta.
Mennék, de nem tudok.
Hiába ketyeg az óra.

Megakadtam, mint a mutató,
Amely az idő fogságába rekedt.
Sem előre, sem hátra,
Mert a múltban élek még mindig.
De mind hiába...

Régi önmagad küzd,
De a jövőm se adja fel!
A kettészakadt időben
Sorsom végül én döntöm el.

Hó

Süvítve száll a szél,
S hordja a havat mindenfelé.

A csupasz, meztelen világra
köpenyt terít,
Hófehér álomba hív.

Fagyos és rideg.
Mindenki fél,
Hogy e hideg szépség a szívéig ér.

A vadsága csupán egy álca,
Melegséget hordoz magába.

Ezt tudjuk jól mind, hisz
A mosolyunknál nagyobb
bizonyíték nincs.

Zengő dalként száll a kacaj
a hóban,
Megolvasztja a rideg szíveket.
S táncra hívja a régmúlt emlékeket.

 

Ha szárnyam lenne...

   Gyermekkoromban sokat álmodoztam arról, hogy milyen érzés lenne, ha megérinteném az eget, ha ujjamat gyengéden végighúznám a rajta és az lágyan hullámozna, akár a tenger.
   A fellegek határa, amely elképesztő magasságokba kúszik, s én egyszer megérinteném a választóvonalat. Bár tudtam, s most is tudom, bármennyire is szeretném, bárhogy próbálkoznék, ez egy lehetetlen álom. Mondhatni elérhetetlen. Minduntalan a szemem az égre tévedt. Nem győztem csodálni káprázatos festményeit, amelyet a színek végtelenével festett, s amellyel megajándékozott engem. Egy napon, ha szárnyakkal ébrednék, elmondhatatlan öröm töltene el. Mindaz, amiről eddig csak álmodtam, amit gyermeki szívemben reméltem, immáron valóság. Izgatottan és a boldogság melegével a szívemben gyengéden végigsimítanék a szárnyamon. Érzem, ahogy egy forró könnycsepp végigszalad az arcomon, amit lázadó érzéseim engedtek útnak. A tenyerem belemerül a halványbarna tollak puhaságába. Olyan puha és gyönyörű, szinte körbeölel. Akár a galamb szárnya. A látszat ellenére azonban szilárd és rendíthetetlen, érzem az erejét, hogy milyen erős. Utat engedek a feltörekvő érzelmeimnek, amelyek egyre csak azt harsogják, hogy: Fel! Fel! FEL! Remegek az izgatottságtól, az örömtől, s némi félelem is bujkál bennem. Lenge nyári ruhában állok a tisztáson és óvatosan megemelem a szárnyam. Néhány ügyetlen szárnycsapás után elhatározom magam, hogy a félelmet kiűzöm szívemből. A következő próbálkozásom alkalmával sikerrel járok. A föld fölött lebegek csupán pár méterrel, de valami megmagyarázhatatlan érzés jár át. Érzem, ahogy lüktet az ereimben a vér, ahogy egyre gyorsul a szívverésem, én pedig tovább török előre, egyenesen az ég felé. Ahogy lebegek, béke és nyugalom jár át. Letekintek az alattam elterülő tájra és a látványtól eláll a lélegzetem. Mindig más szemszögből néztem a világot, mindenben kerestem a szokatlant, a varázslatot, az elképesztő oldalát. Most nem kell keresnem. Mindent tisztán látok és ez a kilátás elbűvöl. A virágmező, a tisztás, az erdő. Minden, ami körülvesz egy csodával egyenlő. A repülés felnyitotta szemem és csodás emlékekkel ajándékozott meg, pedig csupán most kezdtem. Néhány szárnycsapás után, már szelem is az eget. Egyfajta bizsergés járja át a testem, amint lenézek az előttem elterülő tájra. A szél gyengéden csiklandozza az arcom, s néhány kósza hajtincsem játékra hívja. Mindenem átjárja a melegség és érzem, ahogy belekap a szárnyamba a szél. Simogatja, játszik vele, olyan, mintha egy régi barátot köszöntene. Gyengéden körbeölel a fuvallat, ehhez hasonlót, még sosem tapasztaltam, esetleg álmaimban. Megpillantok néhány hófehér vattapamacsot, s gyermeki kíváncsiság vesz erőt rajtam. Az eszemmel tudom jól, hogy mi is egy felhő, de az érzelmeknek nehéz parancsolni és most nem is akarok. Izgatottan végighúzom a kezem a misztikus alakokat formázó, mindig változó alakú vattacukron. Mindig is úgy képzeltem, hogy amikor hozzáérek az lágy és puha érzés lesz. Most pedig valóban megteszem. Szinte kisiklik az ujjaim közt ez a hófehér varázslat. Közben pedig érzem, hogy valami lágyan csiklandozza a kezem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve alábukok a felhőbe.   A végén kuncogok magamon egy jót és kirázom barna tincseimből a vízcseppeket. Fürkészve az eget ráeszmélek, hogy a mai napnak lassacskán vége. A fényes korong a aludni tér, elbújva a messzi távolban lévő hegyek mögé. Ám búcsúzóul élénk színekkel festi meg az eget. A vörös, a narancs, a sárga és még sorolhatnám a megannyi színt, amelyek fenséges egységet alkotva elbűvölő látvánnyal köszönnek el. A bárányfelhők is megtelnek élettel. Halvány rózsaszínben tündökölnek, s tovább araszolnak a lemenő nap fényében. Bár vakító és erős a fénye, az utolsó sugarával melegséget hagy maga után. S következik a szürkület, a színek varázsa után a sötét. A táj aludni tér és én is érzem szárnyaim súlyát. Egy utolsó szárnycsapást teszek és a feketébe borult égbolt csillagokkal teli tengerében fürdőzöm néhány percet. Amint megérkezem a talajra, különös érzés kerít hatalmába. Ismerős, de mégis új. kellemetlen, fájdalmas, szinte fojtogató. Ezelőtt sosem figyeltem fel rá, de most… Most mindennél jobban érzem és ez béklyóként fon körbe. Nyugtalan az álmom, feszült. Minden egyes lélegzetvételem fájdalmas. A vállamon, mintha ezernyi súlyt viselnék. A szárnyaim megfeszülnek és remegnek, de ez a remegés más. Nem a mindent elsöprő boldogságtól ilyenek, nem… A fájdalom és kétségbeesés miatt reszket. A hosszú és gyötrelmes éjszaka után megérkezik a reményt hozó reggel. Kiugrom az ágyból és amilyen gyorsan csak tudok a tisztáshoz iramodok. Megrezegtetem szárnyaim és ahogy a levegőbe emelkedem a tüdőm megtelik levegővel. Légzésem egyenletes lesz, a fojtogató érzés pedig lassacskán eltűnik. Éjszaka nem értettem miért vett rajtam erőt a rosszullét, a fájdalom, de immáron tisztán értek mindent. A reggeli nap fénye melegséggel tölti meg a szívem, s közben a madarak ébredező csicsergése vesz körbe. Ébred a világ és csendben figyelem őket. lassú köröket írok a levegőben és csatlakozik hozzám néhány madár is. Először félnek és távolságot tartanak, majd egyre közelebb és közelebb merészkednek hozzám. Egyenletes szárnycsapásokkal szeljük az eget, tökéletes összhangban. A bizsergető érzés teljesen átjárja a testem. Érzem a szél illatát, s figyelem vidám játékát. összekuszál és megviccel, mint egy rosszcsont gyerek. Igen, ez mind hiányzott nekem. Megkóstoltam a szabadság ízét. Megértettem valódi jelentését. Eddig csupán az álmaimban és a könyvek teremtette világokban éreztem hasonlóan magam. Bár, az is csak halovány árnyéka volt az igazi szabadságnak. Olyan, mint amikor megízleled a kedvenc süteményed egy morzsáját, utána pedig hirtelen egy egész tálcával kapsz. Összehasonlíthatatlan, igaz? Ilyen a szabadság… A repülés megváltoztatott bennem mindent. Felnyitotta a szemem, új dolgokat láttam, értettem meg. Köztük azt is, hogy a földi élet fojtogató és béklyóival egyre csak magához láncol. Kalitkába zár és nem enged menekvést. Nem ad egy szabad percet, egy gondtalan pillanatot, tehertől és fájdalomtól nélküli életet. Meggyötör, kínoz, eltapos, magával, a földdel tesz egyenlővé. Egy szebb élettel, egy jobb jövővel hiteget, amely sosem jön el. Mindig a markában tart és el nem ereszt. A szabadság, az igazi szabadság, amire vágyunk sosem jön el. Esetleg, ha mégis, akkor nagyon szerencsésnek kell lennünk. Én megtapasztaltam a szabadságot, a repülés tett engem szabaddá és az álmaim. Az álmok és a remény tartotta életben azt a részem, ami a szabadság után vágyakozott. Most pedig a repülés keltette életre. A mai világban az embereknek nincs idejük semmire. Folytan a munka, a kötelezettségek, a szabályok… Ahogy már említettem: béklyóval fon körbe. Nem enged szórakozni, élvezni az életet. lassan minden szabályozva lesz. A boldogság, a mosoly eltűnik. A szabadság szertefoszlik. Egy olyan világ felé haladunk, amely semmi jóval nem kecsegtet, mégsem teszünk ellene semmit. Csak némán merengünk és ábrándozunk, pedig csak egy kis lökés kellene, hogy mindez megváltozzon. Egy ember tehetetlen, de együtt többre vagyunk képesek. Igaz, hogy csodálatos repülni, szállni a magasba és élvezni mindazt, amellyel a természet megajándékoz minket, de egyben szomorú is. Nincs, akivel megoszthatnám ezt a pillanatot, nincs még egy ember, aki ugyanúgy megértené ezt az érzést. Az érzést, amely elvágja a láncokat, felszabadít a béklyók alól, a fájdalmat és a kötöttségeket elűzi. A gondtalan boldogságot, az örömöt. A jelenben a kisbabák szemében lelhető fel ez az öröm, de diák, vagy felnőtt szemében nyomát sem leled.
   Ha másképp néznénk a világra, egymásra, megváltozna valami? Esetleg, ha nyitottabbak lennénk a világra, az a láncainkat is meggyengítené? Hogyha megállnánk és vennénk egy mély levegőt, majd feltekintenénk az égre. Bolondos ábrándjaink megtestesülésére. Szabaddá lennénk mind. Ha szárnyam lenne, ha szárnyunk lenne… Nincs ha! Tárd ki! Hisz, szárnyad van, csak még nem vetted észre.

  

Utazás

    Egyszer felszálltam egy buszra és azóta is utazom. Az emberek változnak körülöttem. Én csak ülök, és nézem a folyton formálódó tájat. Utazom, de nem tudom mióta…  Megyek, de nem tudom hova… Emlékek törnek elő és csak nézem, elmerülök bennük.
    A múltat, ami olykor oly fájó és szívtelen. De mégis csodás! Ünnepek a családommal, nevetés a barátaimmal. És most hova lett minden? Miért maradtam egyedül? Mikor indultam el erre az útra? És mikor ér végre véget? Nem tudom mikor lesz vége, de talán nem is várom. Üresség van bennem, s egy csöppnyi fájdalom. Hiába vagyok körülvéve emberekkel, ők nem ismernek, nem látnak. Jönnek és mennek, senkit sem várnak. Ahogy sorra játszódnak le az emlékek, egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Forró és érzésekkel teli. Hiányoznak az emberek, akik eddig körülvettek, a családom és a barátaim. Majd eltűnik a kép. A busz megáll, az ajtó nyílik. Felállok és sietni kezdek, de nem tudok leszállni. Bezárt, fogva tart és nem tudok menekülni, de senkit sem érdekel. Visszaülök és nézem a tájat. Erdőket és a távolodó városokat. Majd ismét emlékek hada zúdul rám, de ez a jelen.  Egy bánatos és magányos lány, ki elveszített mindent! A családját, és barátait. Sírkő, ahol térdel és csak folynak a könnyei. A busz ismét megáll, az álom szertefoszlik. Menne, de nem teszi. Várja, hátha meglátja a jövőt, de az nem érkezik. Hol van? Miért nem jön? Ha látta a csodás múltat, a keserű jelent, miért nem látja a jövőt, ami rá vár? Az egész egy nagy homály…
   Végül leszáll. Az utazás véget ért. Megérkezett úti céljához. A temetőbe, ahol a szülei nyugszanak. Fehér liliomot tesz a sírra és sír. Most, már tudja mi a fontos az életben. A szeretet, a család és a boldog pillanatok. Nem kért a fájdalomból, mégis kapott. Egy lecke, mit örökre megjegyez. Becsüli az életet, mert tudja, hogy értékes!  

Két szív között

Az Álmok Birodalma, ahol a képzelet és a csoda születik. Itt jönnek létre a mi álmaink is. Azok az álmok, melyekben bármire képesek vagyunk, s mérhetetlen a boldogságunk. Azonban ez a hely ad otthont a rémálmoknak is, melyek elől legszívesebben menekülnénk, s olykor azt is tesszük. Ez a csodás Birodalom két részre oszlik. Nyugaton a Tündekirály uralkodik, ki a békés álmokért felelős, míg keleten, a Rémkirály sötét udvara található. Egyensúlyban élt e két ország hosszú évezredek óta, de most minden felbomlott! Elszabadult a gonosz alkotta kegyetlen teremtmények sokasága. Egyre csak nő a sötétség hatalma, s így vész el a Tündekirály gyengéd, szívet melengető ereje. Azt kérdezed, hogyan történt mindez? Nos, a válasz egyszerű. Az Álomhozók, eltűntek a föld színéről! Az egykor oly erős és hatalmas nép, kiknek párja nem volt, immár a múlté. Az áldott képességgel rendelkező embereket nevezték így, kik az Álmok Birodalmában születtek. Ám egy napon, mindnek nyoma veszett, mintha nem is léteztek volna. E napon, a sötétség új erőre tett szert, s elkezdte bekebelezni a nyugati országot. Az egykoron tündér kacajokkal, nimfák énekével zsibongó erdő, elveszett. A nap ott sötétbe burkolózott, a fák levelei szürkévé váltak, végül elporladtak. Kietlen, sivár, halálfélelmet keltő vidékké vált, hol már csak vérfarkas, gnóm, lidérc tanyáz, és ki tudja még mily ijesztő, vérengző lény. Gyengül a fény, a Tündekirálynak nincs esélye a sötétség ellen. Akik segíteni tudnának, rég eltűntek. Hová lettek az Álomhozók, mi történt velük? Mind a két királyságot ez foglalkoztatja. Melhiort, a nyugati ország királyát azért, mert tőlük segítséget kérhetne, s így az országa ismét virágzásba kezdhetne. Míg Rolhemet, a felbukkanásuk érdekli, ha ismét megjelennének, minden terve, eddigi erőfeszítése kudarcra és bukásra lenne ítélve! De valóban a Rémkirály keze van a dologban? Tőle származik ez a kegyetlen, sorvasztó sötétség? … Minden felborult, semmi sem a régi már. Egyetlen nép eltűnése ily komoly gonddal jár. Hol vagytok Álomhozók? Szükség van rátok!
Azt, hogy hová tűntek, a titkot, egyetlen személy ismeri csupán. Ki rejtve él, s nevét nem hallották, csak a fák. A két királyság közt él, egy erdőben, hol a jóság erős, s sötétség közelébe nem férkőz! Eleven zöld színben pompázik minden, a nap fényében ragyog a táj, szikrázik a folyó. Egyszarvú legel a réten, ezer árnyalatot öltő virágok körében, apró tündérkék repdesnek, kacarásznak szelíden. S olykor-olykor csobban a folyó, ilyenkor királykék színben pompázó uszony látható. Elbűvölő hableány hasít a víz felszínén, s alig, hogy megláttad, ő már a víz mélyén úszik otthona felé. Egy csodás hely, maga az éden, a varázslatos teremtmények számára. Sok-sok évvel ezelőtt egész nyugat ilyen pompában tündökölt. S ebben a gyönyörű erdőben él az a személy, ki az Álomhozók titkát őrzi. Kecses alakjával a fák közt cikáz, mogyoróbarna haja a derekáig ér, s néha belekap a szél, hogy játékra hívja néhány rakoncátlan tincsét. Zöld vászonból áll az öltözéke, tökéletesen beleolvad vele a természetbe. Térdéig ér csupán, hogy könnyedén mozoghasson benne, karjai csupaszok, nem borítja semmi, a nap halvány barnára színezte. Jobb vállát a ruha zöld pántja díszíti. Egyszerű, sőt azt gondolnád szegényes ruha, de a lányt csodássá varázsolja. Ő, a titkot nyitja. Külső szemlélő azt gondolná, hogy magányos, de ez tévedés. Boldogan él, hisz az ő barátja minden varázsteremtmény. Ők a családja, s a barátai. A lány pedig a védelmezőjük, aki minden bajtól védi szeretteit. Elegáns mozdulatokkal lépked a réten, fensőséges érzést kelt, de a lelke akár egy csodás tündöklő kristály. Oly szép és kedves, hisz a természet gyermeke. Végigsimít az egyszarvú hófehér testén, az pedig tűri.  Ám a gondtalan békés pillanat megszakad! Fájdalmas nyerítés tölti be a teret, a lány szívverése felgyorsul, kutatva tekint körbe.

-          Csillag? Hol van csillag?

Kétségbeesetten kiállt körbe, ám választ nem kap. Csupán egy újabb nyerítés, melybe a lány minden porcikája megborzong. Szélsebesen futni kezd a hang irányába. Az erdő megnyílik előtte, a fák utat nyitnak neki. Szapora lépteit egyre csak lassítja, végül zihálva áll meg, s mered a hatalmas tölgy árnyékára. Vállára kuszán omlik a haja, idegesen kezét ökölbe szorítja. Félő, de gyors léptekkel az árnyékban heverő test elé térdel. A fenséges egyszarvú, mely oly szabad, akár a szél, most fájdalomba kötve itt hever, s a haláltól való félelme látszik a szemében. Letérdelt mellé, majd gyengéden a vágásra emelte két tenyerét.   

-          Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. – súgta a lány, gyengéd, biztonságot sugárzó hangján. A keze egy pillanatra megremegett, de uralkodott magán, szavaiból a félelem egyetlen halovány jele sem szűrődött ki. Csillagnak szólított lény, egyenletes lélegzéssel tűrt és várt. Remény és boldogság érzése öntötte el. Eközben a lágybarna színű szempár gazdájának tekintete egy pillanatra sem kalandozott el. Koncentrált, majd halvány, kék színbe burkolózott a tenyere, amelyet ráhelyezett Csillag sebére. Nem szólt, nem mozdult, csak tovább áramoltatta a kék energiát. Az unikornis oldalán lévő seb pedig lassan szűkült, zsugorodott, s végül eltűnt. Halovány heg jelezte az iménti sebesülés jelenlétét. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében elvette kezét, s idegesen barna hajába túrt. – Jól van. Most már teljesen rendben vagy. Gyere, menjünk haza. … Csillag? Mi a baj, mit nézel ennyire?

Nem messze egy bokorból, rideg kék szempár szegeződött rá. Ez a tekintet hátborzongató volt, s ahogy körülölelte a sötétség, a lány hátán a hideg gyors táncot járt. Megmozdult a bokor, s egy ember lépett ki árnyékából. Magas, aranyszőke haja csillogott a napsütésben, ám a kard pengéje is osztozott e fényben.

-          Csillag, azonnal indulnod kell! Gyerünk, nem lesz semmi bajom. – látta a tétovázást a varázslény szemében. Tudta, hogy nem akarja itt hagyni, ezért rá szólt még egyszer, ezúttal parancsoló hangnemben. Ez hatásosnak bizonyult, ugyanis lassan felállt, majd egy pillanatnyi bizonytalan lépés után, belevetette magát az erdőbe. A fiú utána akart menni, de a lány útját állta. – Hagyd őt békén és távozz eme helyről! – határozottan csengett a hangja, mint egy királyé, aki az ítéletet hozza

-          Ám legyen, most az egyszer futni hagyom, hisz úgy tűnik értékesebb zsákmányra bukkantam nála. – gonosz, önteltséggel teli vigyor terült szét az ifjú vadász arcán. Eddig sem volt oda a fiúért, de ezzel a viselkedésével mindent elárult magáról. Csillagot egyszerű vadként kezelte és még meg is sebezte! Az Álmok Birodalma egyik legszentebb lényét! Megbocsáthatatlan bűn a részéről! – Roppant érdekesnek találom az előbbi szituációt, úgy gondolom, még a hasznomra válhatsz. Na gyere, megbocsájtok és a kegyeim közé fogadlak.

-          Még hogy megbocsájtasz? Ennél felháborítóbb kijelentést nem is tehettél volna! Nincs miért a bocsánatod kérnem, s a kegyeid sem érdekelnek. Neked kéne bocsánatért esedezned, amiért megsebeztél egy egyszarvút! Most pedig térj vissza oda, ahonnan jöttél. Nem tartozol ide, nem látunk szívesen.

-          Ch, ne nevettess!  Nem fogja megmondani nekem egy szegény lány, hogy mit tegyek. Bár valóban lassan indulni kéne, azonban nem távozom üres kézzel. Téged is magammal viszlek! – ismét az az undorító önteltséget sugárzó mosoly… - Legyél bárki is, nekem nem parancsolsz! Ég veled!

Ezzel hátat fordított ifjú társalgópartnerének, az erdő felé vette az irányt, vágyott ismét barátai körébe. Ágak ropogását, egyenletes menetelést hallott a háta mögül. Mikor megfordult ott állt vele szemben a fiú, bár fel kellett néznie rá, mert fél fejjel magasabb volt nála. Erősen megragadta a lány karjait, de ő nem hagyta magát, s próbált szabadulni a vasmarok szorításából. Majd egy éles szúrást érzett az oldalán, egy tű mélyedt bele. Végül a vadász elengedte, hátrált a zöld ruhás lány, de óvatosak, bizonytalanok voltak a léptei. Szemére ködfátyol ereszkedett, s tudatát is álmosító érzés lengte be. Végül elmosódott minden, a sötétség pedig, mint régi kegyes játszótárs ölelte körbe.

A kelő nap fénye, meleg, cirógató kedvességgel űzte el az álmot hősnőnk szeméből. Számára egy ismeretlen helyen ébredt. Kék tapéta borította a falakat, s különböző fehér minták szolgáltak díszítéséül. Ő maga egy hatalmas ágyban feküdt, melyben apró méretét tekintve képes lett volna elveszni. Szolid bútorok szolgáltak berendezés gyanánt, melyek fehér szegélye és tengerkék huzata tökéletesen passzolt a tapétához. Néhány virág bújt meg egy-két sarokban, ezáltal melegebbé téve a szobát. Miután minden egyes szegletét szemügyre vette, úgy döntött ideje körbenézni és talán nem ártana távoznia sem. Ám, amint leszállt az ágyról meglepetésben volt része. Eltűnt a zöld ruha és helyette kobaltkék csipkés hálóing ölelte körbe alakját. Akár a porcelán, olyan törékenynek tűnt. Csodálkozásából halk kopogás zökkentette ki, majd belépett a vadász, akivel az erdőben találkozott.

-          Jó reggelt! Hm, jól gondoltam, valóban jól áll neked ez a ruha, de ettől függetlenül nappal nem mászkálhatsz benne. Tessék, ezt vedd fel. – Odahajított a lánynak egy csodás, hófehér színben pompázó ruhát. Ujjai csipkében végződtek és a hátát is csodás csipke borította

-          Mégis miért kéne ezt elfogadnom és hallgatnom rád? Azonban van egy sokkal fontosabb dolog, ami foglalkoztat… Hol vagyok és ki vagy te? – szegezte a fiúnak kérdéseit, közben pedig ridegen meredt rá.

-          Ó, valóban, még be sem mutatkoztam. A nyugati királyság legifjabb hercege, Lucem Melhior fia, Szevér. Te pedig most az egyik vadászkastélyomban vagy. Nos, immár, hogy tudod, hogy ki vagyok, illő lenne neked is bemutatkoznod.

-          Csak egy egyszerű, szegény lány vagyok, ahogy te is neveztél. Ezért nem is értem, hogy miért raboltál el? – szegezte vádlón Szevérnek a kérdést, akiről immár eltűnt a vadászöltözet és elegáns fehér inget és szürke nadrágot viselt.

-          Ha valóban csak egy egyszerű szegény lány lennél, most nem beszélgetnél velem. Láttam, amit láttam, bár kissé bizonytalan vagyok elméletemben, ettől függetlenül még is itt vagy. Most pedig válaszolj kérdésemre, hogy hívnak? – szegezte a lánynak a kérdést, aki bizonytalanul jártatta ide-oda szemét.

-          … Aina. A nevem Aina, most pedig remélem boldog vagy. – oly halkan ejtette ki a nevét, hogy a herceg elsőre nem hallotta meg. Aina… szinte idegenként hangzott saját szájából a neve. Hisz eddig senkinek nem árulta el, mert nem is kellett. Az erdőben mindenki ismerte és tudta, de ember előtt sosem mondta.

-          Aina. – ízlelgette a herceg, úgy tűnt kedvére való. Huncut, rosszat sejtető mosoly jelent meg arcán és végigmérte a lányt, de mintha valami hiányzott volna. Kérdő tekintetét a lányéba mélyesztette – Mégis milyen Aina?

-          Csak Aina, nincs vezetéknevem. Ezzel az egy névvel születtem. – felelte magyarázat gyanánt. Bár tudta jól, szüleit, hogy nevezték, úgy érezte titokban kell tartania élete végéig

-          Ez roppant érdekes, de van valami, ami ennél is kíváncsibbá tesz! Te egy… Álomhozó vagy?! -  e szó hallatán a kobaltkék ruhát viselő személy lába kővé vált,s meghűlt a vére. Rémület lett rajta úrrá, és tekintetében is tükröződni látszott egy másodpercig. Majd összeszedte magát, s amilyen határozottan csak tudta, válaszolt Szevér kérdésére

-          Nem. Mily esztelen ötlet, mégis hogy fordult meg a fejedben? Mindenki tudja jól, hogy az Álomhozók rég eltűntek.

-          Valóban mindenki tudja… Azonban tényleg eltűntek? – egyre közeledett Aina felé, ki eközben szorongatta a hófehér ruhát, s óvatosan hátrált, míg végül a falhoz ért. Szevér itt végül lecsapott rá, oldalról karjaival elzárt minden menekülési utat. – Ugyan, mégis mitől félsz ennyire? Az igazság egyáltalán nem fáj. Bár, ha a titkod tovább őrizted volna még, jobban kellett volna figyelned! Nem ejtesz át, tudom jól, hogy ki vagy. Az utolsó Álomhozó, ami pedig a legszebb, hogy az enyém! – őrült volt a tekintete és vad tűz lobogott benne. Aina sosem gondolta volna, hogy a Tündekirály egyik fia ily romlott szívű lenne. Szevér egyik kezét felemelte, végigsimított a lány arcán. Aina számára minden egyes érintés perzselt, és undort váltott ki belőle! Ellökte magától és futni kezdett a kijárat felé. Úgy érezte, mintha egy labirintusba csöppent volna. Végeláthatatlan kanyargó folyosók, hűvös vádló fehér színben. Egyre inkább félelmet és ellenszenvet keltett benne ez a hely. Zihálva ért a bálterembe. Szeme megakadt a terem túlsóvégében ülő személyen. A herceg volt, sötét, tengerkék szemét pedig a lányra meresztette – Ebből a kastélyból nem tudsz kijutni. Itt én uralkodom, legyen bármekkora is a hatalmad, a saját portámon nincs esélyed. Most pedig menj vissza a szobádba és öltözz fel, a folyosók arra vezetnek majd téged.

Úgy is lett, Aina pár percen belül megérkezett a szobájába. Ott hevert az ágyon kiterítve a csodás ruha. Szevérnek bár szíve nincs, az ízlése nem utolsó. Tökéletesen simult a lányra, kiemelte nőies domborulatait. Élete tizenhat esztendejében még sosem viselt ilyen finom és megmunkált öltözéket. Bármennyire is nem akarta beismerni, meseszépen festett, utána szoros fonatba fogta haját. Közben azon gondolkodott, miképp szökhetne meg. Talán az est leszálltakor lenne érdemes próbálkoznia, több esélye lenne a menekülésre... A nap további részét, sajnálatára Szevérrel töltötte, ki úgy tekintett rá, mint kedvenc játékára. Érezte, hogy birtokolni akarja. Sokan összekevernék a szerelemmel, s azt vélnék látni ragyogó kék szemében. De a szerelem és a birtoklási vágy között van egy vékonyka határ, mi olykor összemosódik. Talán szereti a lányt, de sokkal erősebb benne a másik érzés. Eljött az este, Aina távozni készült a szobájába, amikor egy váratlan vendég jelent meg.

-          Szevér, már megint átalakítottad a folyosókat? – szólt a férfias hang, majd meglepetten állt meg a társalgó közepén – Nem tudtam, hogy vendéged van. Örvendek a találkozásnak, a nevem Edvin, Szevér bátyja vagyok. – udvarias meghajlással köszöntötte a lányt

-          Részemről a szerencse. Úgy tűnik, egyesek még ismerik az illemet. – Aina a herceghez hasonlóan pukedlizett egyet. Edvin sokkalta rokonszenvesebb volt, mint fivére

-          Szevér, már megint mit tettél? – vádlón szegezte testvéréhez a kérdést

-          Nem kell aggódnod bátyám, semmi olyat nem tettem, ami nem állt volna jogomban. Hisz Aina az én tulajdonom. – önteltség sugárzott szavaiból, élvezte, hogy testvére orra alá dörgölheti, mert oly értékes kincset szerzett, mely senki másnak nincs

-          Tisztában vagy vele, hogy ő egy személy, nem pedig tárgy? Nem birtokolhatod, s tarthatod fogva. – hitetlenkedve hallgatta öccsét, hogy változhatott meg ennyire

-          Ó, már pedig igen! Ő csak az enyém. – élvezte, ahogy egyre többször elmondja és tudatosítja, hogy Aina már pedig az ő játéka. A további csevejt, szilánkok robaja zavarta meg. A személy, aki miatt a vita kialakult, az ablakon keresztül kiugrott, hogy szabaduljon börtönéből. A fivérek megdöbbenve tekintettek a törött ablakra, s a szétszóródott szilánkokra

Ahogy Aina zuhant, a haláltól való félelme beivódott minden egyes porcikájába. Hatméternyi magasságból ugrott le, s most egyre csak közeledett az alatta lévő folyó felszínéhez, mely visszatükrözte az éjszakai eget. Hangos csobbanással érkezett meg. Tüdeje összeszorult, oxigénért kiáltott. Amilyen gyorsan csak tudott, a felszínre tört, s esetlenül a partra vergődött. Testébe néhol, szilánkok darabjai fúródtak, éles, szúró érzést hagyva. Több helyen vérzett, hófehér, csipkeruháját, vörös vércseppek díszítettek. Már nem volt semmi csodás benne. Elszakadt, véres lett és teljesen elázott. Aina összeszedte erejét és futásnak iramodott. Ez az egyetlen hátrány, ha valaki Álomhozó. Bárhol, bárkinek, bármilyen álmot, varázst képes vagy létrehozni, csak magadon nem fog. A saját varázslatod magadnak nem árt, de nem is használ. Minden erőnek van gyenge pontja, az Álomhozóké pedig ez. Az övé is, aki az utolsó Álomhozó. Félelemmel szívében rohan a sötét, kietlen erdőben. Cseppet sem hasonlít otthonára, itt minden halott, rideg és beteg… Kietlen táj, mely a sötét lények számára kedves otthont ad. Rohan előre, bár nem tudja hová vezet az út. Minél messzebb akar kerülni Szevértől és az emberektől.  Az ő bűnük, hogy a szülei nem élnek, s a többi Álomhozó. Mind a két királyság kihasználta erejüket és egymás ellen uszította őket, míg végül nagyon kevesek maradtak. Az a pár ember, aki túlélt, elvitte egy sötét, halált hozó, lény. Próbáltak küzdeni ellene, de legyengültek voltak, s végül odavesztek. A lény is eltűnt, nem látta senki azóta, de kegyetlen, félelmet terjesztő aurája, érződik az egész Birodalomban!  Aina látása egyre homályosult, testén pedig kezdett úrrá lenni a kimerültség. A sebei fájtak, ami tovább nehezítette minden egyes lépését. Futott tovább erőtlenül, amikor megbotlott egy gallyban és a földre zuhant. Esetlenül próbált feltápászkodni, de nem sikerült. Arca ismét az avarba simult, szemei kutattak az esti égbolt után, de sűrű felhők hada övezte be. Lassan pislogott párat, igyekezett kiűzni szeméből a homályos foltokat és a fáradtságot. Azonban egyik pislogását követően, álomba hívta elméjét, meggyötört teste.

Az Álomhozót, álmából egy csiklandozó érzés ébresztette fel. Hajkoronája szanaszét bomlott, s egy rakoncátlan tincse, az orra hegyét komisz módon csiklandozta. Körülkémlelt, félelem lett úrrá rajta. Emlékezete szerint az erdőben vesztette el eszméletét, ám most egy elegáns, meleg szobában tért magához. Ijedtében ülő helyzetbe tornázta magát, de azonnal meg is bánta tettét. A szilánkok okozta sebek, keserves kínnal nyilalltak testébe.

-          Aú! – jajdult fel a lány. Karjai és felsőteste sajgó lázban égett. Közben végigjáratta tekintetét a szobán, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem került vissza a herceg kastélyába. Akkor még is hol van? Hasonló, elegáns és fenséges bútordarabok, melyek csupán sötét színükben térnek el előző ideiglenes szobájához képest. Óvatosan nekidöntötte a hátát az ágytámlának, közben pedig észrevette a karosszékben ülő férfit. Az ablak mellett ült, néhány apró fénysugár talált magának utat, a két függöny találkozásánál. Bár ez a fény nem engedte láttatni figyelője arcát. Hirtelen felállt, majd a lányhoz lépett.

-          Ideje, hogy felébredtél, már kezdtem aggódni. – szólalt meg lágy, markáns hangján. Aina azonnal beleveszett éjfekete szemébe, melyből meleg gyengédség áradt. Úgy érezte minden félelme és fájdalma tovatűnik, ha e csodás íriszt nézheti. – Sosem reméltem, hogy ismét láthatlak, most pedig mégis itt vagy mellettem. Az évek folyamán még gyönyörűbb lettél! Sajnos, viszont te nem emlékszel rám. – az utolsó mondatára megváltozott a hollófekete hajú, fiú hangja. Szomorúvá vált, és idegesen túrt, kissé megnőtt hajába

-          Valóban nem, vagyis nem tudom… - erőtlen és fáradt volt a lány hangja, alig hallható – A szemeid annyira telve vannak gyengédséggel és szeretettel, én pedig… úgy érzem, mintha egyszer már láttam volna.

-          Igen, egyszer. Réges-régen a múltban, ifjú gyermekkorunkban. Mikor ezer könny áztatta gyönyörű, barna szemed és a magány mardosta lelkedet. Segítettél egy kisfiún, aki az erdőben elveszett, s a halál sötét leple majdnem magával vitte. Megmentetted az életem Aina, és ezt sosem feledem! – bússá vált a tekintete, hogy ismét elmerült régi emlékeiben, de a végén, csupán a boldogság és az elszántság tükröződött benne

-          Tudod a nevem, s azt is, hogy ezen kívül kivagyok. – a zavar ráncai jelentek meg az ifjú hölgy homlokán – Én azonban nem tudom, hogy te ki vagy, bármennyire is igyekszem. – meredt kérdőn a fiúra és türelmetlenül várta válaszát

-          Orion vagyok, a Rémkirály fia. Te pedig most a kastélyban tartózkodsz, miután az erdőben találtam rád ájultan, Álomhozó. – aggódó pillantást vetett mindeközben Ainára

A lány szeme tágra nyílt, hitetlenség és öröm jelei keveredtek arckifejezésében. Annyi kérdése és mondanivalója támadt, hogy hirtelen azt sem tudta melyikbe kezdjen bele. A felismerés, mint villámcsapás egy pillanat alatt tört rá. El sem hitte, hogy igaz! Sok éven át, csupán egy álomnak hitte, de valóban megtörtént. Aznap annyira maga alatt volt és zavarodott, hogy csupán álomnak tudta be. Azon a napon veszítette el a szüleit, a Tündekirály egy olyan csatába küldte őket, mely előre bukásra volt ítélve. Öt évesen oly kínokat élt át, hogy egy átlagos gyermek meg sem értené. Azonban ő egyike volt a népének tagjai közül, s tudta, jól, hogy eme élet, melybe született mivel jár. Napszálltakor sötét, hideg fátyolba borult minden, úgy érezte az erdő vele együtt gyászol, s akkor pillantott meg egy árnyékot, a nagy tölgy tövében. Nála két évvel idősebb fiú feküdt ott, akit a végzet készült magával ragadni.  Annyira hihetetlen és homályos minden részlet. Ezért is hitte világéletében, hogy csupán a képzelete szüleménye volt, a magányos éjszakán. Most pedig kiderült, hogy mégsem.

-          Emlékszem… Egy gyászoló alkonyat képe, amelyre mindig gyermekkori álomként tekintettem. – nézett rá, eközben a torkában dobogott a szíve, mert elöntötték az érzések – Emlékszem! – hangsúlyt adva hangjának kiáltott fel és könnycsepp gyűlt szemébe. Forró arcán hűsítve gördült végig

-          Ez engem pedig elmondhatatlan örömmel tölt el! – gyengéden megérintette az arcát, ujjai követték könnye útvonalát, majd egy gyors mozdulattal letörölte a cseppet  

Aina biztonságban érezte magát, régi barátjaként tekintett a Rémhercegre. Egész nap beszélgettek és kellemesen érezték magukat. Napnyugta tájt a herceg elhagyta a szobát, figyelembe véve, hogy a lánynak pihenésre van szüksége.  Orion másnap ismét meglátogatta az Álomhozót, akinek sokat javult az állapota. Körbevezette a kastélyban, egy rövid sétát tervezett számukra csupán, azonban Aina, az erkélyhez vezető útra fordult és nem tágított. Szerette volna a látni, a kastélyt körülölelő kertet, de nem várt meglepetésben volt része. A szóbeszédek a csodás, vörös rózsában pompázó kertről… Csak elszáradt bokrokat talált. A fekete szem gazdája, aki a lány minden egyes lépését figyelemmel kísérte látta a szomorúságot a szemében. Együtt érzőn megérintette a lány vállát, majd egy nehéz sóhaj hagyta el ajkát. Orion mesélt Ainának a kert egykori csodás pompájáról, mindketten elmerültek az emlékekben. Majd az Álomhozó mosolyra húzta a száját, két karját pedig a kert felé tárta. Lágy fuvallat lengte körbe a teret, s mintha apró csillámok ragyogtak volna mindent be. Burjánzó növények népesítették be ismét a királyi udvart, a rózsák eleven skarlát színben tündököltek. A két fiatal egy ideig még elmerült a csodás képben, mely eléjük tárult, végül a fiú visszakísérte Ainát a szobájába. Aznap este az Álomhozót kínzó álmok gyötörték, nem rémálom volt, inkább valami zord és fenyegető. Nem volt véletlen… Ritkán használta erejét, főleg ilyen nagymértékben. Megérezte a könyörtelen erő Ainát, az utolsó Álomhozót, aki még élt és nem kebelezte be. Elindult, a sötét gomolygó felhő, a formátlan szörnyeteg, nyomában pedig csak pusztulás maradt.
Főhősnőnk pár nap elteltével, szinte teljesen felépült. Orionnal elindultak az erdőbe egy kis sétára, bár az nem bizonyult túl kellemesnek. Ugyanis a határ közelében egy váratlan személybe botlottak.

-          Na, lám csak kit látnak szemeim! A Rémherceg és az én Álomhozóm. Micsoda meglepetés. Minden bizonnyal azért vagy itt Orion, hogy visszaszolgáltasd azt, ami az enyém. – önelégült hangnemben és gőgös kiállással beszélt a keleti királyság trónörökösével

-          Attól tartok ki kell, hogy ábrándítsalak. Aina nem egy tárgy, érző, emberi lény, ha eddig még nem vetted volna észre. Bár ez sosem volt az erősséged… Elmesélte, hogy fogságban tartottad. Nem ártana változtatni a magatartásodon, Szevér! – védőn maga mögé vonta a lányt és úgy intézte társalgó partnerének mondandóját

A két királyi sarj, heves vitába kezdett. Természetesen a tárgya a mi hősnőnk volt, aki egy darabig csendben tűrte és nem is szándékozott beleszólni a beszélgetésbe, míg valaki, vagy inkább valami fel nem tűnt a színen. Ainában megfagyott a vér, érezte a zord, rideg aurát, mely pár nappal előtti estén csapott le rá. Most azonban fenyegetőbb és közelibb volt. Alaktalan, fekete sötétség gomolygott előttük, amelyen nem lehetett átlátni. Erre már a két herceg figyelme is a közeledő veszélyre irányult. Ahogy közeledett a formátlan szörnyeteg, aki az eldobott álmokból született, égő, perzselő szagot hagyott a levegőben. A fiatalok futásnak iramodtak, tudták, hogy nincs esélyük ellene. Zihálásuk töltötte be az erdő csendjét, szívük a torkukban dobogott, maga a halál loholt a sarkukban! Zörögtek a talpuk alatt a levelek, ágak reccsentek, s nyomukba még mindig ott jött fenyegetőn a végzet. Az erdő egyre ritkult, a fák eltűntek, hőseink egy tisztásra érkeztek. Nem volt menekvés, búvóhely! Túl késő volt, a sötétség körülvette őket. Remény vesztve próbálták megtalálni egymást, mert elszakadtak, s az orruk hegyéig sem láttak!

-          Aina! AINA! – kiáltotta Orion kétségbeesett hangon, de választ nem kapott. Csak teltek a percek, s a halál fagyos érzése ivódott bele vérükbe. Kezdett szertefoszlani a remény, a hit. Szinte megtörten álltak és küzdöttek az ellenséggel – AINA, SZERETLEK!

Ez az utolsó két szó, ez hallatszott csupán. Hallották mind Orion elkeseredett kiáltását. A trónörökösök elméjére homályos álom borult, majd elragadta őket. Nem éreztek semmit, nem hallottak semmit. Ez lenne a végük? Így jön el a befejezés? Nem… Erős, szikrázó napfény ébreszti őket álmukból. Ott fekszenek a tisztáson, hol elájultak. Körülöttük a szivárvány színében pompázó virágok gyűrűje. Minden békés és nyugodt, a levegőben boldogság érzése lengedez. A Rémherceg kábulatából feleszmélve aggódón néz körbe, de mindhiába. Tekintete többé nem leli meg azt, kire oly nagyon vágyik szíve. Térdei megcsuklanak, s a földre hull. A zöldellő mezőt egy szerelmes könnye áztatja. Egy olyan emberé, aki első szerelmét gyászolja… Eközben Tündehercegünk tombol dühében, mert egy valakit nem birtokolhatott, s már soha nem is fog. Két férfi, két szív, amely a lányért küzdött. Hősnőnk szíve vajon kiért dobogott? Már sosem tudjuk meg… Az utolsó Álomhozó élete is véget ért. Feláldozta életét, hogy megmentse otthonát és e két férfit. De válóban kihunyt élete lángja? Nem! Egyáltalán nem és soha nem is fog! Aina visszatért oda, ahová tarozott, visszatért önmagához és az otthonába. Visszatért hozzád, mert Aina nevének jelentése, képzelet. A TE képzeleted! Folytasd hát, amit ő elkezdett…